Hangszerválasztás: te egy nagy melák vagy, neked a tuba való!

– Nem éri kellemetlenség, mert sztálinvárosi születésű?

– Nem ezt mondom. És nem azért, mert szégyellném! Amikor megszülettem, az ezerkilencszázötvenháromban volt. Mivel anyám harmincöt esztendős volt, és első gyerek voltam, nem vállalta a szülőotthon a rizikót, hogy esetleg valami komplikáció jöhet. Beraktak minket egy mentőautóba, és megszülettem Budapesten a MÁV Kórházban. Aztán öt- vagy hatnapos koromban már itt voltam. Viszont az öcsém ötvenhétben itt született, ő sztálinvárosi.

– Milyen volt akkor a Móricz, más, mint most?

– Hogy most milyen, arról nem mernék semmit mondani. De a régmúltról tudok. Fantasztikus volt! Belecsöppentem hatévesen egy olyan miliőbe, amit mind a mai napig a lelkemben hurcolok. Nagyszerű volt az egész, kiváló tanárokkal. Az, hogy zenei pályára mentem, ennek köszönhető. Ha jól visszaemlékszem, márpedig nagyon jól emlékszem minden pillanatára, már felvételi is volt. Holnap estig tudnék mesélni a Móriczról, mert hihetetlen élményeim vannak.

– Kodállyal is találkozott?

– És ő is találkozott velem! Vannak képeim is arról, hogy az osztályunkban járt. A Bartókban én is felléptem mint kórista, felléptem mint csellós, szólóban, felléptem a dunaújvárosi zenekarban vendégként, ugyanezt végigcsináltam tubával és néptáncoltam is. Az egyik ezek közül egy olyan alkalom volt, amikor Kodály Zoltán itt ült az első sorban. Volt bent óránkon is, jött a folyosón végig az iskolában, mi pedig sorfalat álltunk kék-fehér kockás ingben, és líra volt a nyakkendőnkön. Nagyon szeretem a hagyományokat, örülök, hogy ezek még ma is megvannak.

– Teljesen egyértelmű volt, hogy zenélni fog?

– Benne volt. Nem emlékszem, hogy bárki is ellenezte volna, azt mondta volna, hogy ne csináljam. Bár futballoztam is a Kohászban. Volt olyan, hogy a fociedzésen azt mondták, hogy minek mész az elegánsak közé. Itt meg azt mondták, hogy minek mész oda, vigyázz a kezedre, ne futballozz!

– A hangszerválasztása is érdekes volt.

– Csellózni kezdtem itt a zeneiskolában. Nagyon hálás vagyok, hogy vonós hangszeren kezdtem el tanulni, pedig anyámék valamiért a hegedű felé nyomtak. A konzervatóriumban kiderült, hogy a zeneakadémiai szintre már nem biztos, hogy el tudok jutni, nagyon komoly erőfeszítések kellenének, hogy én Starker János legyek. De még a középiskolában beköszönt a tuba.

– Mi ebben a vonzó? Hatalmas hangszer, amivel mégis a háttérben marad az ember…

– Ha ezt tudom, elhozom a tubát, hogy megmutassam, milyen fantasztikus! De van egy nagyon rövid története. A pályaválasztásnál édesanyám azt mondta mint egyetlen kereső, hogy menjek katonai zeneiskolába, és oda kell egy rézfúvós hangszer is. Áldott emlékű Tóth Ottó tanár úr, aki a városi tűzoltózenekarnak volt a karnagya és ikonikus figurája a városnak, a Bartóknak, az én életemnek, azt mondta, hogy te egy nagy melák vagy, neked a tuba való. Én meg azt kérdeztem, az mi. De nem bizonyultam ügyetlennek, pedig a csellót gondoltam komolyan. Elkerültem Győrbe konzervatóriumba, és ott aztán kiderült, hogy nekem ezzel kell a zeneakadémiára menni.

– Mit szóltak a szomszédok?

– A kollégiumban nem voltak szomszédok. De a tubát egyszer hazahoztam a Május 1. utcába. A szomszédban drága Augusztányi bácsi és néni általában, ha kicsit hangosabban hallgattuk az Illés zenekart vagy más lemezt, akkor mindig lekapcsolták a villanyórát a lépcsőházban. Az én első sikerélményem az volt, hogy fújtam a tubát, és elaludt a villany. Azt hitték lemezről szól. Továbbfújtam, és akkor kezdték csak az ajtót verni. A tuba a mai napig elkíséri az életemet, dacára, hogy nem főállásszerűen foglalkozom most már vele.

– Milyen segédvonal mellett tudom kiválasztani a minőséget a zenében?

– A szíve alapján. A fiam kérdezte, amikor kisebb volt, hogy honnan tudja, ha elmegyünk egy koncertre, mondjuk egy Beethoven-szimfóniát meghallgatni valamilyen zenekarral, hogy az jó, mert az ő számára olyan egyforma. Azt válaszoltam neki: ha nagyon jó, azt biztos fogod hallani. Ha nem vagy benne biztos, akkor ott sántíthat a dolog. De ami nagyon jó, az nagyon jó.

– Hangszeresként mennyire aktív?

– Ez is messziről kezdődik. A Magyar Rádióban szerkesztő lettem. Valaki szólt, hogy készítettünk felvételeket a Budapest Ragtime Banddel, ­játszd már a számainkat a rádióban. Én meg olyat mondtam, hogy majd ha benne leszek tubásként. De ez csak vicc volt, mert boldogan adtam, mert jó haverok voltak. Aztán egyszer csak lett benne tuba, majd úgy alakult, hogy a vezetője én lettem. Jött egy olyan időszak, amikor még az átkosban járhattuk a világot. Akkor kicsit kiestem a klasszikus zenéből. Már nem akartam és nem lett volna módom a tudásom miatt sem operaházi vagy szimfonikus zenekarban játszani főállásban. Akkor már csak egy rutin tubás voltam egy jazz-zenekarban, aki nem hat órát gyakorol naponta, hanem föllép napi hat órát, de a kocsmában fújja a ragtime-ot.

– Van saját tubája?

– Nem is volt soha. Egy ilyen tuba öt-hat millió forint. De ha valaki egy zenekarban dolgozott, ott volt szolgálati hangszer. Saját hangszer nem nagyon. De ott volt nekem a rádió, ami mindig a lelkem csücske. Voltam a könnyűzenei produkciós szerkesztőség vezetője, később jött a Bartók Rádió a klasszikusokkal, majd bő tíz éve sokakkal együtt kirúgtak. Viszont a tudásomra szükség volt, és megbízással foglalkoztattak tovább mind a mai napig. Aztán jött kilencvennyolc, amikor Budapesten megalakult egy IBS színpad nevezetű hely, ahol Vámos Miklós lett a művészeti vezető, én pedig a zenei vezetője. Ott indult a BonBon Matiné. Hat évig csak ott működött, de ezt csinálom most is, csak én megyek a hetven, nyolcvan helyszín egyikére.

– Mindig ilyen nagy dumás volt?

– Szeretek beszélni, van egy közlési igényem. Főként tájékoztatni szeretnék. Amikor cipeltem a hónom alatt a Május 1. utcából a Görbe utcába a tubát, nem volt tokja se, akkor kiabáltak a túloldalról, hogy ott a nagy trombita. Én, aki azelőtt egy hónappal azt sem tudtam, mi az a tuba, sérelmesnek éreztem, és kijavítottam, hogy bocsánat, ez a tuba.

Élményt és sikerélményt akarok szerezni a gyerekeknek a műsorokkal

– A BonBon Matinéban Boros Misi is fellépett. Kiszúrja a tehetségeket?

– Igen, de nem biztos. De figyelek rájuk. Misi apjával nagy barátságban vagyok, hétfőnként a budai hegyeket járjuk. Sokféle programot kell kínálni. Szerencsére rengeteg zenészt ismerek, és engem is nagyon sokan ismernek. Tizenöt éve a Ghymes nevét senki nem ismerte, én meghívtam őket, hogy jöjjenek hozzánk. Sorolhatnám. Ha jól utánaszámolok, három-, négyszáz formáció fordult meg nálunk. Élményt és sikerélményt akarok szerezni a gyerekeknek, hátha kedvet kapnak és elmennek a zeneiskolába hangszert tanulni.

– Nem szorult be kicsit a „Győzőbácsiság” skatulyájába?

– Egy kicsit tehetek is erről. De nekem ez egy nagyon jó kaland. Attól tudom ilyen könnyen viselni, mert amikor tizennyolc évesen az egyik állami gondozottak intézetébe kerültem tanítani, már akkor Győző bácsinak hívtak a gyerekek.

– Mi volt a közös hang?

– Már akkor is felfogtam, hogy azok a gyerekek a szeretet hiányában élnek. Elég szélsőséges társaság gyűlt össze. Szeretetre volt szükségük, a mindennapi rutinból a zene vette ki őket. Volt egy fúvószenekar, amihez mi képeztük a tagokat. Ezek a gyerekek hamar ráharaptak erre, hogy mi nem a kemény nevelők vagyunk, és velünk szemben megvolt a bizalmuk. Sok olyan dolgot tudtam keresztülvinni, amiről a felnőtt pedagógus nem is álmodott. Lehet, hogy ezért is tudtam tizenegy évig ott lenni.