A zene nem arra van kitalálva, hogy csak a legjobbak csinálják

– Édesanyám augusztusban besétált, hogy beírasson a zenei általános iskolába, de az igazgató, Tóth Lászlóné mondta neki, hogy már elkésett. Szerencsénk volt, mert az énekszakos tanár, Kőházi Tiborné bent volt, és meghallgatott.

– Az osztályára nagyon büszke valamiért, ugye?

– Egy elég jó összetételű osztály volt, de én az egész iskolára úgy, ahogy van, nagyon büszke vagyok. A tanárokra, akiknek a gondjaira voltunk bízva. Én magam is tanítok, megjártam néhány kollektívát már az életnek erről az oldaláról, és határozottan azt tudom mondani, hogy el voltunk kényeztetve, olyan pedagógusokkal ajándékozott meg bennünket az élet.

– A hangszerválasztás hogy jött?

– A Gourmand felett, icipici, másfél szobás lakásban laktunk. Nagyon szerettem volna zongorázni, de az alapfeltétele az volt, hogy legyen egy zongoránk. Sem a lakás mérete, sem az anyagi helyzetünk nem tette lehetővé. Horváth Dénes volt, azt hiszem, aki elkapott a fordulóban, hogy: mutasd csak a kezed! Nagyon jó hegedűs kezek lesznek ezek! Kötelező volt hangszert tanulni második osztálytól.

– Félbehagyta a konzervatóriumot. Miért?

– Kipenderítettek. Megbuktam hegedűből. Szegedre kerültem konziba. Egészen odáig nekem nem volt fogalmam arról, hogy mit jelent gyakorolni. Haladtam a dologgal különösebb befektetés nélkül. Ilyen a konziban nincs. Aztán nyolcadik év végén meghalt édesapám. Elég szigorúan fogtak otthon, és amikor messzire kerültem, egész pontosan megvadultam. Az a hiány, ami akkor keletkezett, az rettenetes volt, iszonyatos nagy üresség egyik pillanatról a másikra. Akkor jött szembe rengeteg új haver, zenék, a rockzene.

– Hogy került a Ki mit tud?-ba mint vasműs vonalvizsgáló?

– Az egyszerű volt. Akkor már a néptáncosokkal dolgoztam. Próba után az Arany Csillagban, Unicum mellett történt. Mi még Szegedről ismertük egymást Szögi Csabával. Mellettem ült, bökdösött, hogy most lesz a Ki mit tud?, lehet jelentkezni, indulj el! Nem vagyok egy versenyző alkat, kitöltötte nekem a jelentkezési lapot, így aztán együtt játszottunk Gyimesit az elődöntőben, ahol ő ütőgardonozott. Úgy mentem el az első Ki mit tud?-meghallgatásra, hogy aznap délelőtt még törtem a betont az utcán a ­DÉDÁSZ tanulójaként. Hogyan lettem vonalvizsgáló? Kirúgtak Szegedről, valahol folytatnom kellett a tanulmányaimat, úgyhogy villanyszerelő lettem. Ezzel helyezkedtem el a vasműben karbantartó villanyszerelőként. Rémesen gyűlöltem. A telefon-vonalvizsgáló egy olyan munkakör volt, ahol már vigyázhattam a kezeimre. A főnököm megengedte, hogy a rendezőhelyiségben gyakoroljak, így készültem a Ki mit tud?-ra.

– Mégis elment a Rockszínházba takarítani Pestre. Miért?

– Azt láttam, hogy minden Pesten történik, ami engem érdekel, ott van az élet, ott van a pezsgés, meg jött a szerelem is. Gyakorlatilag semmim nem volt. Két évig jártam fel, reggel mentem stoppal, este jöttem stoppal, még buszra sem igazán volt pénzem. Elvállaltam egy takarítói állást a Bihari együttes próbatermében, az Akácfa utcában. Este az utánpótlásnál korrepetitor voltam, reggel meg takarítottam a művelődési házban, ahol a Rockszínház is próbált.

– Akkor már biztos volt benne, hogy zenész lesz?

– Igazából azt tudtam, hogy akkor, ott mit akarok csinálni. Annyi volt, hogy jobb akarok lenni folyamatosan abban, amit csinálok. Fejlődni szeretnék, hogy odatartozzak azok közé, akikre nagy tisztelettel tekintettem. Az fontos volt. De nem volt dehonesztáló, hogy meg kell fogni a partvist.

– Végül Halmos Bélától tanult népzenét.

– Akkor már régen nem fogtam hegedűt a kezemben, mert megutáltam. Úgy jöttem el Szegedről, hogy megváltás volt, hogy nem kell hegedülnöm. Gyűlöltem, ránézni se bírtam. El is adtuk, nem volt semmilyen hangszerem. A Móriczban kaptunk egy szakmai és zenei szempontból iszonyatosan alapos, nagyon kidolgozott képzést. Emellett a Székely tanár úr, a zeneiskola egykori igazgatója azt mondta, hogy akik zenei pályára mennek, azoknak még különórái is lesznek. Tanultam pluszban zeneelméletet, összhangzattant, volt kötelező zongora is, hogy ne „szűzen” menjek oda. Külön szolfézsóránk volt, pedig a Móriczban heti öt alkalommal volt ilyen óránk. Hogy milyen előnnyel indultam a többiekhez képest? A zeneszerző szakon a felvételi része volt a dallamírás. Huszár Lajos zeneszerző zongorázta a diktandót, én pedig gyorsan leírtam. Aztán, nehogy levonjanak pontot, leírtam még egyszer szépen, és beadtam. Még mindig én voltam az első. Ilyen erősségű képzésben volt részünk.

– A summa cum laude minősítésben benne volt ez is?

– Nagyon hízelgő volt, hogy ott is tartottak, pláne, hogy erre 25 évvel korábban volt csak példa. A legnagyobb hálával gondolok ezekre az évekre. Még a mai napig részint abból élek, amit itt kaptam.

– Nagyon jó barátságot ápol Egressy Zoltán íróval.

– Nagyon jó barátságban vagyunk Zolival. Egyébként zenei általánosba járt szintén, énekelt a rádió gyerekkórusában is. Múltkor Fenyő Miklós mögött dobolt az arénában a nagykoncerten. Ez egy nagyon mély barátság. Több pontot találtunk az életünkben, ami nagyon hasonló. Egyszerűen jó ember. Szeretem. Meg szeretem az írásait.

– Egyszer meg is ihlette. Elárulható?

– Persze! A legutolsó regényénél volt, a Hold on-nál. Az emberiséget a kihalástól úgy mentik meg, hogy elkezdenek Lázár Zsigákat gyártani. Van köztük villanyszerelő, matematikus-zenész, és szakács, merthogy közben szakács is lettem. A lényeg, hogy a matekos zenészt hagyja életben. Ezt nagyon megköszöntem neki.

– Fia is gitározik, de pszichológus lett. A lánya?

– A zongorát csépeli, van egy játék műanyag hegedűje, azt is szokta reszelni. Zenei általánosban. Szerintem nem lesz zenész. Kodály Zoltán mondta, hogy vannak olyan dolgok, amit csak a zene által kap meg az ember. Talán annyit tudok ezen puhítani, hogy ha nem is csak a zene által, de más által sokkal nehezebben. A zenének van egy saját útja, egy létező ösvénye az emberi lélekig, a személyiségig, ami működik. Az, hogy zenét tanuljunk, az szerintem olyan alapvető kéne, hogy legyen, mint az, hogy torna-, vagy matekóra van. Kap valamit általa az ember, amit hiba lenne kihagyni.

– Mi lehet Dunaújváros titka, hogy ilyen sok remek zenész kerül ki innen?

– Akit a Móricz megfertőz, előbb-utóbb kapcsolatba kerül a zenével. Nem arra van kitalálva a zene, hogy csak azok csinálják, akik a legjobbak, hanem hogy örömet okozzunk magunknak, és ha kicsit jobban megy, akkor a környezetünknek is. Nyilván vannak zseniális mesterek, akik el tudnak repíteni másik dimenzióba, és jó velük utazni. Dunaújvárosi titok? Nem csak zenészek. Vannak itt kiváló képzőművészek, és volt itt egy jó műhely is. Én jártam Koffán Károlyhoz például rajzszakkörre. Az elmúlt korszakban a tehetséges gyerekekre figyeltek, és ez nagyon fontos, hogy ne sikkadjanak el. Ez lehet a dunaújvárosi titok, hogy odafigyeltek a tehetségekre. Voltak olyan műhelyek, ahol ezek a fiúk, lányok tudtak csiszolódni, tudtak nekik valamiféle jövőt mutatni, hogy hol lehet keresnivalójuk. A Vasas egy amatőr néptáncegyüttes volt, de ebből az együttesből számtalan profi táncos jött ki. Ez a fajta közösség roppant fontos. Olyan emberekkel kerülsz kapcsolatba, akik ikonként vannak a szakmájukban, és az embert elkezdik magukkal húzni. Kellenek az ikonok!