Akkor úgy éreztem, hogy a tejútrendszerből is kikerültem

– Olvasok egy hírt 1978 májusából: Florosz Zoi dunaújvárosi első osztályos kislány, a szocialista városok második gyermekrajz-kiállításán – összetettben – első helyezést ért el. Hogyan emlékszik most erre?

– Fantasztikus emlék! Képzőművész családból jövök, és egy műteremben nőttem fel, a rajzolás egy életforma volt már kiskoromtól fogva. Mindig imádtam, fel sem tűnt, természetes volt, hogy rajzoltam. Apuék mondták, hogy jön egy nagyon izgalmas rajzverseny, amire egy nagyon szépet kell rajzolnom: „valami izgalmasat szedj össze a fejedben!” – mondták. Emlékszem, amikor erre a versenyre készültem, nagyon sokat dolgoztam rajta. Volt persze olyan – hisz gyerek voltam –, hogy nyűgös lettem. Volt olyan is, hogy egy indiai rajzversenynél anyu megpofozott. Általában a beadási határidő éjszakájáig készültem, mindig úgy alakult, hogy az utolsó pillanatig. Talán mindig tökéletesíteni akartam. Anyuék bábáskodtak a mű fölött. Nem nyúltak, nem szóltak bele, de finoman vezettek azért. Akkor is az utolsó este rajzoltam, és már nyűgös voltam. Valamit mondott apu, hogy finomabb színeket kéne használni, nem kellene ennyire durván. Dühös lettem, és a ceruzával belevéstem az egész rajzba, beleszíneztem őrült színeket, szóval hisztiztem. Erre az anyukámtól két akkora fülest kaptam, hogy még most is emlékszem rá, szinte cseng a fülem. Megfogták a rajzot, a fürdőkádban lemosták, megszárították hajszárítóval, és odaültettek, hogy most akkor újra az egészet. Hajnalig dolgoztam rajta, de komoly helyezést kaptam azzal is. Ez a kazincbarcikai is nagyon hosszú folyamat volt, és kemény volt, mire megszületett. Az az érzés viszont megmaradt, hogy milyen az, amikor a színekben elveszik az ember. Imádtam színezni, és tényleg elengedhettem a fantáziámat, nem mondta meg senki, hogy minek hogy kell lenni, szabadon szárnyalhattam, és ez egy csodálatos érzés. Azt hiszem, mindenkinek a felnőtt koráig ez a legnagyobb dolog, amikor szárnyalhat. Nálunk olyat meg lehetett csinálni, hogy a falra rajzoltunk. Aztán lefestették. Olyan mesevilágnak tűnt az egész, mint egy nagyon jó játék. Aztán kilép ebből az ember, és megmondják neki mit szabad, mit nem, melyik szín mellé mit kell tenni. Más szabályok voltak a falakon kívül. Nekem volt egy ilyen titkos szabadságszigetem. Ezt próbálom a mai világba áttenni, de nem könnyű.

– Ilyen nagy formátumú szülők komoly árnyékot vetnek a gyermekre. Ezért nem lett képzőművész?

– Lehetséges. Kiskoromtól kezdve úgy működött – lehet hogy csak azért, hogy felépítse az önbizalmamat –, hogy anyukám azt mondta: szerintem te vagy a legnagyobb tehetség a családban. Én így nőttem fel. Aztán, amikor elérkeztem a kamaszkorhoz, elveszítettem az ösztönösséget, el kellett kezdeni megtanulni rajzolni. Jött a skolarizálás, a tárgy utáni rajzolás. Küszködtem, kínlódtam. Ahogy múltak az évek, arra jöttem rá, és most már teljesen bizonyos vagyok benne, hogy anyukám és apukám is nagyon komoly tehetség volt, nem biztos, hogy én voltam a legnagyobb tehetség a családban, bár érzem az affinitást, az adottságot. Azt a világot, amiben felnőttem, megkaptam tőlük. De már látom, hogy amit ők letettek az asztalra, az mekkora teljesítmény.

– Az a csomag, amit kapott tőlük, befolyásolja a mai gondolkodását is?

– Igen. Minden pillanatában. Bármiről van szó. Ha filmmel dolgozom, ahogy megkomponálom a képet, a képkivágást, a látásmódom, amikor tánccal dolgozom, vagy filmmel, ahogyan megítélem. Vizuálisan a belső véleményem nagyon erős. Ez abból táplálkozik, abból a forrásból. Megrendíthetetlen. Az az igényesség is átragadt rám. Képzem magam folyamatosan. Sok filmet, képzőművészetet nézek, koreografikusan gondolkodom, hogy néz ki valami a térben, sok mindent magam kipróbálok, utánaolvasok, átrágom magam filozófiákon. Folyamatosan építkezem arra a világra, arra az adományra, amit kaptam tőlük. Ezt is belém nevelték, hogy szorgalmasnak kell lenni.

– A gyerekkorából honnan vannak meghatározó emlékei?

– A Szórád Márton úti műteremlakásról mindenképpen. Szoktam álmodni vele. Látom a falakat, amik mindig tele voltak alkotásokkal, az anyuék rajzaival, és ott voltak a szobrok. Ahogy a ferde műtermi ablakon ömlött be a fény. Anyu mindig a fényről beszélt. Persze meghatározó volt a zeneiskola is. Sose felejtem el azokat az izgalmas fuvolaórákat Horváth Béla bácsival. Ő azt gondolta, hogy nekem zenei pályára kell mennem. A mai szememmel már látom, micsoda fantasztikus mester volt. Annyira játékosan, szellemesen tudta előadni a nagyon nehéz, mesterségbeli dolgokat! Nem véletlen, hogy a fia is fuvolista lett, Péter is nagyon tehetséges. Jóban is vagyunk. Szinte neki is hálás vagyok az apukájáért, mert nekem ő letette a zenei alapokat. Még az éneklésben is jól jön az a légzéstechnika például, amit tőle tanultam. Nem volt hiábavaló az a napi hatórás gyakorlás.

– A műteremmel, ha jól tudom, tervei is vannak…

– Igen. A szüleim halála után megpályáztam a műtermet, és mint multimédia-művész meg is kaptam. Egy nagyon komoly hagyaték gyűlt össze. Még dolgozom a műtermen formailag is, igyekszem felújítani, és igyekszem a hagyatékot átnézni. Viszont megálmodtam, megszületett bennem egy idea, hogy létrehozzak egy emlékmúzeumot a szüleimnek a Szórád Márton úton. Csodálatos lenne, ha meg tudnám csinálni. Nagyon boldog lennék, ha jöhetnének látogatók, csoportok, ha működtethetném. Lehet, hogy megpróbálok keresni egy pályázatot, hogy méltón legyen megvalósítva.

– Keményen bántak önnel a szülei, mégis erős a szimbiózis.

– Az ember érzi, ha szeretik. Az elképesztően erős szeretetük átsugárzott. Azt nem lehett hazudni, imitálni, egy nagyon erős dolog. Már kiskoromtól éreztem, hogy valami nagyon jót adnak nekem. Most, hogy már nincsenek, azok a legértékesebb emlékeim, amit velük tudtam az utolsó időszakban tölteni.

– Miért kellett elmennie Amerikába? Nem lehetett próféta a saját hazájában?

– Nekem úgy tűnt, hogy nem. Itt akartam lenni, nem vágyódtam el sehová. Harmadszorra jutottam be a színművészeti főiskolára, de egy év múlva kirúgtak. Akkor az volt az egyetlen hely, ahonnan színészek bekerülhettek egy normális színházba, a televízióba. Úgy éreztem, mintha a tejútrendszerből is kikerültem volna. Nem rögtön mentem el, még rengeteg mindent tanultam. Pár év alatt összekanalaztam magam, de attól kezdve csalódás volt bennem, hogy nem értenek. Annyi mindent szeretnék adni, és úgy tűnik, nem kell, vagy nem úgy kell. Falakat éreztem magam körül. Lehet, hogy csak én éreztem, de az a realitásunk, amit érzünk. Azt nem mondták soha, hogy nem vagyok tehetséges, de gyakran mondták, túl sokat akarsz, nagyon ambiciózus vagy, túl intenzív vagy. Amerikában pedig szeretik mindezt. Nem véletlen, hogy úgy éreztem, el kell mennem. Azt éreztem, rá lettem kényszerítve.

– Sajátságos a helyzete abból a szempontból is, hogy az identitása többféle: görög, magyar, amerikai. Hogyan éli ezt meg?

– Csodálatos, hogy ilyen klassz kultúrák állnak mögöttem, egyfajta gazdagságot is érzek. Az ókori Hellászra, a görög drámákra, szobrokra gondolok, és büszke vagyok rá. Persze a magyar kultúrára is, az evidens. Abba, Bartók országába születtem bele. De néha összekeveredik az ember. Aki külföldre szakad, el szokta mondani, hogy amikor hazajön, nem teljes lábbal van itthon, kint viszont európai. Kialakul az emberben, hogy igazán sehová sem tartozik, ami nagyon rosszul hangzik, tudom, de be kell vallani. Nagyon sokat kutattam önmagamban, hogy ki vagyok, hova tartozom, de azt gondolom, a gyökerek számítanak. Ilyenkor, mikor össze vagyok keveredve, az szokott segíteni, hogy gyökereim vannak, igaziak. Ha hazajövök, azt meg tudom osztani a honfitársaimmal. A közös referenciák működnek. Egy idő után lefoszlik a másság. Hogy más tempó van rajtad, máshogy gondolkodsz, túl pozitív vagy. És a kultúra, az mégiscsak összekapcsol. Abba szoktam visszamenekülni, és azért az működik.