Ujházy Krisztina Ázsiába viszi megszerzett zenei tapasztalatait, tudását

– Nagy szeretettel vártak volna februárban Sydneyben zenetanárnak, de közbeszólt a vírus, lényegében lehetetlenné vált, hogy kimenjek. Már nem bánom, borzasztó nehéz lett volna a karantént egy nagyon távoli országban, a családomtól messze megélni. Akkor nagy csalódásként éltem meg, hajtott a szakmai kihívás. Viszont meglepett, hogy milyen nagy igény van jó zenei szakemberekre külföldön, a magyarokat mennyire keresik. A külföldön dolgozó magyar zenetanárokat, előadóművészeket nagyon szeretik és tisztelik. Úgy éreztem, érdemes lenne körbenézni a világban, hogy milyen lehetőségeim vannak.

Nagyon meglepődtem, hogy rengeteg. Már éltem Amerikában, nem ijedtem meg attól, hogy egészen más környezetben próbáljam ki magam. A nemzetközi iskolák felé kezdtem el keresgélni. Amikor a Bánki kórusát kivihettem háromszor is Berlinbe, a Brandenburgi Nemzetközi Iskolába, megtapasztaltam, hogy is néz ki egy ilyen iskola, ahova hetven nemzet diákjai járnak. Szimpatikus volt az a nyitottság, az az életszemlélet, amit képviseltek, és átadtak a gyerekeknek. Úgy éreztem, hogy ilyen közegben szeretnék dolgozni. Érdekes volt látni, ahogy a világot átszövi ezeknek a nemzetközi iskoláknak a hálója, a világ minden nagyvárosában vannak ilyenek.

– Mi lett a végeredmény?

– Nagyon sok helyre jelentkeztem, és végül a Bangkok Patana Schoolba vettek fel, ami egy brit iskola. Ez ismeretlen terep, bőven lesz mit tanulnom. A járvány alatt skype interjúim voltak, és úgy látszik, tetszett nekik, amit hallottak. Én leszek az egyetlen magyar az ottani tantestületben. Borzasztó nagy felelősségnek érzem, hogy mit teszek le az asztalra. Azt a benyomást, amit én teszek rájuk szakmailag, emberileg, azt nyilván ki fogják vetíteni a magyarságra.

– Fellendül a bangkoki kórus­élet?

– A kórust egy másik kolléga vezeti. Mondták már a barátaim, hogy nem fogok én sokáig kórus nélkül maradni. De egyelőre úgy néz ki, hogy nagyon le fog kötni a munkám, teljes embert kíván. Nem tudom, mennyire marad majd energiám, hogy szervezzek egy amatőr kórust. Amerikában elsősorban hegedűt és kamarazenét tanítottam, itthon a kórus vitte a prímet. Újra a hegedű lesz a főszereplő az életemben, Bangkokban én leszek a vonós specialista, a vonószenekart kell majd vezetnem és vonós hangszereket tanítanom, valamint zeneelméletből kell felkészítenem gyerekeket érettségire, akik ezen a vonalon tanulnak tovább. Ez is egy óriási felelősség. Osztályfőnöki feladatokat is el fogok látni, ami ott egy teljesen más rendszerben működik.

– Kodályt viszi a hátizsákban?

– Természetesen. A hét, nyolc, kilencedikeseknek kötelező választani valamilyen zenei formációt, amiben részt vesznek csoportos órákon. Van kórus, vonószenekar, jazzband, klasszikus gitár zenekar és thai hangszerek. Ez nem délutáni, választható elfoglaltság, hanem órarendi órák. Ehhez megvannak a hangszeres, technikai és egyéb feltételek. Többéves hagyománya van a legjobb tanulókból egy vonósnégyesnek, azt is kell vinnem. Nagyon izgalmas, alig várom.

– Mi lesz az itteni kórusokkal?

– Tíz évig vittem a Centrum kórust, a szívem csücske volt. Azokat az életre szóló élményeket mind viszem magammal a tarisznyámban, amit együtt megéltünk. Amikor profilt váltott az iskola és csak szakképzés lett, akkor nagyon megnehezedtek a kórus, a zenetanítás feltételei. Teljesen megszűntek az énekórák, másrészt másfajta érdeklődésű gyerekek jöttek. Egyre nehezebb volt olyanokat találni, akik szívesen zenélnek. Borzasztóan hálás vagyok a két igazgatónak, Gyöngyössy Csabának és Schön Beatrixnak, akik mindig támogattak minket, nagyon sokat segítettek. De úgy érzem, ez a fejezet lezárult, kész vagyok arra, hogy nyissak egy újat. Négy évet töltöttem a Paks Városi Vegyes Karral, és nagyon fájó szívvel hagyom itt őket. Sokan már húsz, harminc éve, vagy régebben énekelnek ott. Elkezdték fiatal korukban, és végigkísérte az életüket. Nagyon szép koncertélmények és sikerek fűződnek hozzájuk is. Úgy tudom, már megtalálták az utódomat.

– Akkor itt minden lezárva?

– Ez a Jóisten csodája, hogy megkaptam ezt a munkát. Úgy élem meg, hogy ez életem eddigi egyik legnagyobb lehetősége. Nem véletlenül alakult így. Ami dolgom itt volt, azt lezártam, most ott lesz feladatom. Azon vagyok, hogy a legjobbat nyújtsam.