Angolos volt a kezdet

Elsőként visszatértünk az úgynevezett kályháig, vagyis a kezdetekig. Ugyanis annyi minden jelent meg az elmúlt években a zenekarról azzal kapcsolatban, hogy miért lett épp Omega a neve, ki, miért játszott bizonyos hangszeren, miért pont Kóbor János lett az énekes, hogy ezt a dolgot egyből az elején tisztázni kellett. Már csak azért is, mert újságíróként tudom, mennyi butaságot írunk le időnként a kollégákkal. (Nekem a mélypont az volt, amikor fordítva írtam be egy hokimeccs eredményét, tetézve azzal, hogy a hazai gólszerzők az ellenfél csapatánál kötöttek ki. Nem voltam messze attól, hogy a következő derbin a B-közép meglincsel.)

No, de térjünk vissza az Ome­ga kezdeti lépéseihez, hallgassuk, vagyis stílszerűen olvassuk Kóbor „Mecky” visszaemlékezését:

Diákzenekarként indultunk, iskolai rendezvényeken, KISZ-bulikon léptünk fel, nem tartottuk szükségesnek, hogy nevünk legyen. Egyszer egy plakáton, vagyis inkább egy faliújságon meglepve láttuk, hogy Omega néven lépünk fel, ugyanis a műszaki egyetemen az egyik szervező úgy döntött, legyen nevünk, így lettünk Omega, hivatalosan 1962 szeptemberében alakultunk meg Omegaként (ekkor a felállás az alábbi volt: Benkő László zongora, furulya, Kovacsics András szólógitár, Künsztler Tamás dob, Varsányi István basszusgitár, Kóbor János ének, ritmusgitár). Egyébként eleinte nem akartunk zenélni, sportoltunk, egyetemre, diplomázásra készültünk. Egyszer jött az ötlet: a fennmaradó szabadidőnkben zenéljünk, csináljunk egy zenekart, mert azzal jól lehet csajozni. Hogy ki, milyen hangszeren játsszon, azt tényleg úgy sorsoltuk ki, nekem a gitár jutott. Mi készítettük a hangszereket, bár ahhoz is annyit értettünk, mint a zenéléshez. Elkezdtünk zenélni tanulni, de hamar rájöttünk, azt, amit mi szeretnénk játszani, a rock and rollt, sehol sem tanítják. Abban az időben a rockról beszélni sem nagyon lehetett. Eleinte nem játszottunk olyan dalokat, amelyekben énekelni kell, Shadows és hasonló együttesek dalait próbáltuk előadni, amelyekben nem volt ének. Egy idő után rájöttünk, szélesíteni kell a repertoárunkat, és ekkor már énekeltünk is, ekkor csatlakozott hozzánk rövid időre Koncz Zsuzsa, és több más változás is történt az együttes felállásában. Én később kezdtem el énekelni, abban annak is jelentősége volt, hogy én tudtam a legjobban angolul.

– A zenekarból mindenkinek fontos volt a tanulás, a család is elvárta ezt. Miként győzött a zene?

– Laux József, ő 63-ban lépett be a zenekarba, ő és én sportoltunk, a három dolgot már nem lehetett volna összeegyeztetni. Józsi jégkorongozott, de azonkívül, hogy nem volt egy hokis alkat, és a dobverőt jobban kezelte, mint a hokibotot, úgy döntött, neki a zene fontosabb. Én állítólag tehetséges atléta voltam, az edzőm szerintem utazhattam volna a tokiói olimpiára, 110 méter gáton volt erre esélyem, de ezt én nem éreztem így, nem akartam annyi munkát beletenni az atlétikába, mint amennyi egy olimpiai részvételhez szükséges, ezért én is befejeztem a sportot. Az építészet az más volt, az került az életemben az első helyre. Végül mindannyian megszereztük a diplomát, de akkora már a zenei pályánk beindult, úgy döntöttünk, a diplomát a fiókba tesszük, és ha szükség lesz, rá elővesszük. Időközben Presser Gábor és Mihály Tamás is tagja volt az együttesnek, akik tanult zenészek voltak, így már voltak olyan tagjaink, akik hangszeres tudással rendelkeztek.

– Olyan hihetetlen dolognak tűnik, az akkori társadalmi viszonyokat tekintve, hogy 1968-ban két turnén is részt vehettek Angliában, lemezük is megjelenhetett kint. Azután gyorsan megszakadt ez a kaland. Mi volt az oka, annak, hogy előbb ki tudtak jutni, majd letiltották a zenekart?

– A Spencer Davis Group 1967-ben Budapesten koncertezett, a menedzserük látott minket, és tetszett neki az, amit csináltunk. Ő hajtott ki nekünk két turnét, ami sikeres lett. A harmadikat terveztük, az angolok részéről már igazán tudatosan, profi háttérrel.

Aczél elvtárs eldöntötte, ezért itthon maradt a zenekar – nem volt turné

Harmadszorra azonban nem mehettünk ki, mert Aczél György elvtárs, a hazai kulturális ügyek teljhatalmú ura, úgy döntött, mi már kétszer voltunk, most menjen az Illés. A kinti illetékesek a fejüket fogták, nem tudták elhinni, hogy ilyen előfordulhat. Az Illés azután kint tett egy-két szerencsétlen nyilatkozatot, ami persze itthonra is eljutott, ekkor az elvtársak úgy döntöttek, innentől senki sem megy sehova, legalábbis Nyugatra.

– Az első három lemezüket miként értékeli, hiszen három teljesen különböző zenei világról beszélhetünk.

– Az első, a Trombitás Frédi és a rettenetes emberek (1968) nem volt egy igazi lemez, és leginkább pop volt, messze a rocktól. A másodikon, a Tízezer lépésen (1969) már érződött az angliai rockzene hatása, ami kint ért minket. A harmadik, az Éjszakai országúton (1970) volt. Azon érződik az, hogy nem mehettünk ki harmadszorra is Angliába, megviselt minket az a dolog. A lemez nemzetközi szintű volt, de az itteni ízlésnek nem nagyon felelt meg, túl progresszív volt. Minket mindig jellemzett az újítás, az itthoni zenekarok általában a biztosra mentek. A harmadik lemezünkön is kísérleteztünk, ezen volt a legjobban érezhető az angliai turnék impulzusai, olyan zenekarok hatása, mint a Led Zeppelin vagy a Jethro Tull.

Az első három lemezt az Omega az alábbi felállásban készítette: Kóbor János (ének), Presser Gábor (ének, billentyűs hangszerek), Molnár György (szólógitár), Mihály Tamás (basszusgitár), Benkő László (fúvós hangszerek, zongora), Laux József (dob). (Folytatjuk)