A katedrán töltött negyven sikeres évet

Itt járt általános iskolába, zeneiskolába, majd a Magyar László Gimnáziumba. Óriási élmény volt a vele folytatott múltidéző beszélgetés. Izzó hangulatban, hatalmas tempót diktálva vettük át a gimnáziumi humán tananyagot, persze nem középiskolás fokon.

– Hűséges marad a városhoz, a tanári pályához?

– Dunaföldvárhoz, a gimnáziumhoz, a pályámhoz és a választott szakjaimhoz mindig hűséges maradtam. A történelem? Elvarázsoltak a nagy egyéniségek, az ügyek és a döntések az ókortól a legújabb korig. A fiatalkori olvasmány­élmények Móra Ferenctől Kittenberger Kálmán vadászkalandjain át Dékány András Adriai-tengert idéző leírásaival együtt. Szerencsés voltam, mert a legnagyobb élményeimmel foglalkozhattam egy életen át.

– Hogyan érezte magát a katedrán?

– Amikor kerékpárral hajtottam a gimnázium felé, nap mint nap az járt a fejemben, hogy hogyan fogom elmondani az aznapi anyagot a diákoknak a katedráról. Számomra ezek az órák minden alkalommal nagyon komoly dolgok, igazi fellépések voltak, mint egy igazi színházban. Még a negyvenedik évben is éreztem egy kis gyomoridegességet, mielőtt belekezdtem az aznapi anyagba. Végig teljes erővel át kellett adjam magamat a hivatásomnak. Fontos volt számomra a jól értelmezett munka hangulatos, szembenézős rendje, amiben a gyerekek és én is dolgozni tudtunk. Ez egy sok ezerszer ismétlődő kihívás, és egy nagy kaland volt. A dolgozatokat és a feleltetéseket nem nagyon szerettem, az előadásokat sokkal inkább.

– Milyen a jó tanár, előadó?

– Én a legklasszikusabb XIX. századot idéző előadó tanár voltam. Persze a mi időnk elmúlt, mert jött a technika számos lehetősége. Kényes voltam a színvonalra, és igyekeztem a magyar nyelv adta lehetőségekkel úgy megspékelni a mondanivalómat, hogy meg tudjam tartani a fiatalok figyelmét. Nem mindig sikerült, de azért igyekeztem.

– Sikerült a tanulók kíváncsiságát felébreszteni az órák alatt?

– Nem egyformák a tankönyvek, és a témák között mindkét szakágban vannak szürkébb részek is. Azokat a tananyagokat imádtam, amelyek meg voltak tűzdelve konkrétumokkal, nevekkel és kapaszkodókkal. Például Balassy Bálint, akiről mindjárt elmondhattam, hogy nemcsak egy várvédő katona volt, hanem irodalmár is. A tananyaggal szinte sohasem végeztem, hiszen az adott tudnivalókat igyekeztem integrálni a hozzá kapcsolható dolgokkal. Adatmániás vagyok, de úgy látom, hogy a közelmúlt könnyen elérhető információrobbanása miatt előbb-utóbb érdemes lesz ezt a dolgot újragondolni. Viszont valamennyi konkrét adatra szükség van ma is. Az ember nem tud úgy érvelni egy adott korszakról, ha például nem tudja, hogy mikor élt Petőfi Sándor.

– Tankönyvből meg lehet ismerni a világot?

– A történelem- és a földrajztanulással is ezt tesszük. Meg kell ismernünk, hogy megérthessük a működését. Napjaink politikai és gazdasági, de akár az ökológiai problémáit sem tudjuk az ismeretek nélkül megérteni.

– Mikor elérte a nyugdíjaskort, a tanításból is elég volt?

– Szellemileg hiányzik az iskola. Néha irigykedem a mesterember barátaimra, akik a nyugdíjkorhatár betöltése után is megmaradhatnak a kedvenc szakmájuk mellett. Furcsa érzés, hogy becsukódott mögöttem egy kapu, és mára már nem maradt hallgatóságom. Változatlanul karbantartom az agyamat, hiszen globálisan is folyamatosan követem a napi politikai eseményeket, s mellette jelenleg is öt könyvet olvasok.

– Hogyan kezdődött a történelemkutatás helyben?

– Gimnáziumi történelem szakos tanárként megéltem, hogy Dunaföldvárról a mi könyvünket megelőzően csak dr. Cziráky Gyula írt 1910-ben a „Tolnavármegyei Dunaföldvár múltja és jelene” című könyvében. Ez egy sokat emlegetett, elérhetetlen kinccsé vált a ’80-as évekre. A ’90-es évek végére felkértek néhányunkat ennek a munkának az elvégzésére.

– Milyen vezérelv mentén készült a könyv?

– A célunk az volt, hogy a Mari néni is a kezébe vegye.