Birkás István Emlékmúzeum nyílt a múlt hét végén szülőfalujában, Kunmadarason

Három teremben, bekamerázva, külső ablakrácsokkal ellátott helyiségekben, közel száz vendég jelenlétében adták át Kunmadarason a Birkás István Emlékmúzeumot szombaton. A tizenegy képet, s néhány objektet tartalmazó állandó tárlatot Birkás Erzsébet rendezte be a Kunmadarasi Honismereti Egyesület tagjaival közösen. Szó szerint és minden értelmében telitalálatot vittek be ezzel a lokális kultúrtörténetbe is.

Pálinkás István

„Nem lehet meghatottság és szó nélkül hagyni ezt a szeretetet, ezt az odafigyelést, ezt az értékmegőrző és ápoló ragaszkodást, amit Pista, valamint a munkái iránt éreznek itt Kunmadarason. Édesanyja Nagyiváni volt, s ők azt üzenték, inkább külön busszal fognak eljönni. A helyieken kívül Abádszalók, Tiszafüred, Szentimre, Karcag, Budapest, Dunaújváros polgárai is érkeztek a megnyitóra. Művészek, barátok, néprajzosok, etnográfusok…” – mesélte Erzsike, aki méltó módon kezeli és gondozza az örökséget.

Lackó Tóth Bertalanné, a Kunmadarasi Honismereti Egyesület elnöke nagyon büszke az emlékmúzeumra, hiszen mindenki megelégedésére létesült:

Tizenegy képet és néhány objektet tartalmaz a kunmadarasi emlékmúzeum tárlata Fotók: a szerző

– A kilencvenévesek is itt voltak a megnyitón, akik ismerték a köztiszteletben álló Birkás családot. Egy lovas kocsival hordta a szódát Madarason és a környező településen, és rendkívül jól nevelt gyerekei voltak, István volt a legkisebb. Jánosból, a legidősebből a Honvéd kórház főorvosa lett, s tudtuk, hogy István képzőművész lett. A nyolcvanas évektől sokszor láttuk őt, egy vászontarisznyás figura volt, zsákkal járta a falut. Leggyakrabban az Oktalan és Nagy rét felé lehetett találkozni vele, ezek voltak a kedvenc helyei… Nagy öröm, hogy itthon van.

Birkás Erzsébet két gyermekével és unokájával a megnyitón

Györfi Sándor Kossuth-díjas szobrászművész megindító szavai mögött kevesen sejtették, hogy ő maga tíz napja tudta meg, hogy Birkás István tavaly elhunyt, s picit pironkodva mondta:

– Most tudtam meg, hogy emlékmúzeum készült. A művészeti gimnáziumtól kezdve a főiskolán át, a művésztelepek szervezéséig mindenütt találkoztunk. Megszerveztem a bronzöntészeti alkotótelepet Nyíregyházán, arra gondoltam, meghívom, hogy vigyen lelket a bronzba, mert annyira szerteágazóan foglalkozott mindennel, hogy szükség lett volna rá... Érezni lehetett a kisugárzását, nem kívánt utánozni senkit. A technikákat nagyon magas szinten művelte, kísérletezett, s mindig magasabb szinten szintetizálta. Rendelkezett az alkotó ember legfontosabb jellemzőivel. Bevallom, elszomorodtam, elérzékenyültem a könyveit olvasva, mert mindaz, amivel találkoztam bennük, olyan, mintha „én írtam volna”. Amikor visszatért ide, s amilyen alázattal mesélte el a szívében ragadt időket… Ilyen erős csak a szülőföldhöz való ragaszkodás lehet. Ha engem is elküldtek volna, azt mondtam volna, az én őseim itt vannak eltemetve, én is itt leszek. De ugyanúgy bejártam a világot, mint Pista. S lám, minden visszahúz. Most ő is.