Ilyenkor decemberben

Azok közé tartozom, akik karácsonykor tették meg az első lépéseket az élet rögös útján. Októberi évjárat lévén ez bő egy évvel az első szenteste után adatott meg nekem. Szüleim mesélték, hogy ’62-ben a csillagszórós karácsonyfa látványa hozhatta ki ezt belőlem. Emlékszem később is, minden évben ugyanoda lett felállítva a családi fenyő. Apám vattát tett rá, úgyhogy a „hóborította” tűlevelűre aggattuk a szaloncukrokat és az akkor még házilag készített díszeket, közöttük a színesre festett diókat. Közülük sokat megőriztem, amelyeket ma is felteszünk a saját karácsonyfánkra. Ez jó, ez is kell a léleknek! Emlékszem arra, hogy kisgyermekként mennyire vártam a karácsonyt, talán nem is annyira az ajándékok miatt (lehet, hogy akkor mégis?), mint inkább az ünnep hangulatáért. Ilyenkor a zajos világ egy kicsit elcsendesedik, az emberek szeretteik felé fordulnak.

Ebben a városban nőttem fel, itt jártam általános és középiskolába, ide születtek gyermekeim, itt élek ma is.  Mindig örömmel vártam a karácsonyt, ma sincs ez másképp. Persze a várakozást másképp éltem meg gyermekként, kamaszként és szülőként. Emlékszem arra, amikor szenteste kisgyerekként egy időre a kisszobába „száműzve” vártam a csengettyűszót, ami a Jézuska ajándékainak érkezését jelentette egykoron. A nappaliba toppanva a szikrázó csillagszóró látványa fogadott. A fenyőfán még nem fényfüzér, hanem gyertya égett. Apám mindig halászlét csinált, egész délután főzte, ma is érzem az orromban az illatát. Bár ettem azóta jobbat, de az övé az más volt. Abban benne volt minden: a szíve-lelke! Az ünnepi menü része volt a rántott ponty sült krumplival is, ezt már anyám csinálta.

Aztán felnőttfejjel, szülőként a másik oldalról fantasztikus volt megtapasztalni mindezt. Gyermekeim csillogó szemei, ölelő karjai ma felidézik azokat az ünnepeket is. Amikor leülünk a karácsonyi asztalhoz, azok a percek kicsit visszahozzák a régi időket is. 

A karácsony mindannyiunké. Van, aki egy nagyobb közösségben éli meg, ki a családjában, és vannak közöttünk olyanok is, akiknek nem adatott meg ez, mert nem találják a visszautat szeretteikhez, vagy mert elvesztették őket. Amikor körbe üljük szenteste és karácsony napján a családi asztalt, egy kicsit mindig magunkba is nézünk. Így az év vége felé közeledve számot vetünk jó és rossz cselekedeteinkkel is, és bár az új esztendő kezdetéig még egy hét van hátra, épp ideje elkezdeni!

Legyen boldog, békés karácsonyuk, ezt kívánom Önöknek kollégáim és a magam nevében is!

Várkonyi Zsolt