Felélesztik a jószomszédságot, hogy ne a kukát etessük

A csoport célja rendkívül egyszerű: a tudatosság jegyében a háztartásokban (magánszemélyeknél) bármilyen okból megmaradt, emberi fogyasztásra maradéktalanul alkalmas élelem, gyümölcs, zöldség, tartós élelmiszer, ebéd/vacsora maradék ellenérték nélküli felajánlása más magánszemély(ek) részére. Vagyis, ahogyan nagyanyáink falun átkiabáltak a szomszédba, hogy "Marikám, maradt egy kis paprikáskrumpli ebédről. Átvigyem?", úgy most a közösségi média erejét kihasználva mentik meg az enyészettől az ételeket. Egyféle közösségépítésként is felfogható, hiszen ebben a csoportban nem "ciki" sem felajánlani, sem elfogadni ételt, nem a rászorultság, a szegénység jele, ha valaki felajánl, vagy elfogad, hanem a tudatosságé, hogy ne a kukában végezze az étel. Ezért is lett a csoport mottója: Ne etesd a szemetest! Jelenleg 22 magyarországi városban dolgoznak azon, hogy átformálják a szemléletet és meggyőzzék egymást, hogy a még ehető étel ne landoljon a szemetesben.

Dr. Szabados Kinga Hollandiában él már hat éve, ott ismerkedett meg ezzel a környezettudatos szemlélettel. "Nekem ez teljesen új volt. Egyébként egy olyan családból származom, ahol a neveltetésünk lényege volt, hogy figyeljünk nagyon arra, hogy ne pazaroljunk. Nemcsak élelmiszert, hanem mindent téren. Ennek nemcsak az áll a hátterében, hogy Magyarország sokkal szegényebb, jobban oda kell figyelni, hogy ki mennyit és mire költ, ez inkább egyfajta tudatosság is volt. Hollandiában ez folytatódott, de jobban kiszélesedett a látóköröm. Itt is vannak olyan csoportok, ahol élelmiszert ajánlanak fel másoknak, de van egy rakás adománybolt, ami nem rászorulókat célozza meg. Sorok kígyóznak szombaton az adományboltok előtt, amelyekben az adományokból tartják fenn a boltot. Kezdett átalakulni a szemléletmódom, hogy a tudatosság nem egyenlő azzal, hogy szegény vagyok, nekem spórolnom kell. Nem egy személyben szeretném a Földet megmenteni, de ha egy picivel mindenki hozzájárul, akkor sok változást lehetne elérni. Jött az ötlet, hogy ha itt működik egy ilyen élelmiszermentő csoport, akkor otthon is meg lehet csinálni. Ez annyira hiánypótló volt szerintem, ilyet soha sehol nem láttam, pedig nagyon aktívan próbálok a közösségi médiában, mindenhol képben lenni. A szülővárosomban, Kazincbarcikán jött létre az első csoport, és utána elkezdtem „házalni” más helybeli csoportokban, hogy próbáljam terjeszteni a hírét. Valahol bejött, van, ahol nem. Van, ahol nem engednek be a csoportokba. Sok városban viszont jól működött. A dunaújvárosi, a kazincbarcikai, a Budapest, XIX. kerületi például nagyon-nagyon jól működik. Ez a három csoport önműködő lett éppen azért, mert támogatást kaptam a helybéli más csoportokban.

- Ez rengeteg munkával jár, és lényegében nem kap vissza semmit az elégedettségen kívül. Miért csinálja?

- Az egész életem ilyen egyébként. Ez is a neveltetésemben gyökerezik, hogy mindig jobban szerettem adni, mint kapni. Nekem ez okoz örömet és feltöltődést. Hozzá kell tennem, fele annyi időt sem tudok ráfordítani, mint szeretnék. Itt is egyre többet kell dolgozni, hogy az ember megtartsa a normális életszínvonalát. Naponta ránézek és mindig olyan jó érzéssel tölt el, amikor a Facebookot megnyitom, és ezek a csoportok is felbukkannak, és láttam, ma is volt egy-két felajánlás, amit rögtön elvittek. Jó érzés látni, hogy sikerült hatni arra, hogy a szemléletük kicsit így átforduljon. Hogy tényleg ez nem ciki. Egyre több nagyon jó visszajelzést kapok, és mindig jön valami új projekt. Valami random felmerülő téma, amiben tudunk segíteni. Jogász a végzettségem és pár hete konkrétan védőbeszédet írtam valakinek a bíróságra. Nem tudom, ez szimplán elégedettséggel tölt el. Talán ebben teljesedek ki.

- Két éve működik ez a csoport, már van rálátása. Ezalatt változott az emberek hozzáállása?

- Igen. Erről a három csoportról tudok beszélni, mert ott vagyunk Timivel jelen. Szerintem változott. Egyszer még egy kérdést is föltettem erről. Visszajelzésként mindig az jön vissza, hogy tényleg nem volt ennek nem hogy szervezett, de még szervezetlen kerete sem. Nálam is mindig fölmerült, hogy itt van ez a maradék, anyáék főztek egy rakás ételt karácsonyra, és már rakosgatjuk ide - oda, már lefagyasztjuk, és a fülünkön is kijön, hogy mi legyen. Úgy gondolom, ez sok embernél hasonlóan alakult, hogy ha van ez a csoport, akkor fölrakjuk. Hallottam arról is, hogy nagyon sok ismeretség köttetett, most már vannak olyanok, akik tudják, hogy rendszeresen kinek adják. Anyukámmal mi is megismertünk egy-két embert, akikről tudjuk, hogy nem szeretik ezt a rászorultsági megközelítést, de tudjuk, hogy nekik jobban kell. Már közvetlenül nekik írunk, hogy átjönnének-e, vagy találkozunk valahol, és odaadjuk. Nem azt mondom, hogy mi változtattuk meg a szemléletmódot. De szerintem ez abszolút hiánypótló tevékenység, és nagyon örülök, hogy ebben a pár városban legalább működik. Timi egyébként a többi csoportban is benne van, szeretem őt is megkérni, hogy ő is lássa át, és együtt gondolkodunk, együtt beszélgetünk ezekről.

- Valamelyik oldalon olvastam egy nagyon jó hasonlatot, hogy régen a faluban, hogyha megmaradt valami, akkor a szomszédnak átszóltunk, hogy nem kérsz belőle? Visszajöhet ez a fajta kötődés az emberekben?

- Én szeretném, ha visszajönne, de szerintem nem fog. Én itt Hollandiában sokáig nem is ismertem a szomszédaimat. Mert jönnek-mennek, ahol hosszabb távra terveznek, ott ki tud alakulni szerintem. De úgy gondolom, hogy kicsit zárkózottabbak is lettünk mindannyian. Bármennyire szeretnék nyitott lenni, nem mindig sikerül. Mindegy, hogy az Hollandia vagy Magyarország. Főleg a városokban nehezebb, faluban azért még megvan egy kicsit ennek a hagyománya. Én nagyon szeretnék falun élni, annyira hiányoznak ezek a személyes kapcsolódások. Nagyon nem szeretem ezt az elidegenedést. Amit itt, Hollandiában tapasztalok, az meg pláne rettentő, zárkózott közösség. Még szomszédi viszonyban is. Múltkor valahonnan kaptunk egy óriási nagy tortát. Láttam, hogy ezzel biztos nem bírunk ketten. Mondtam a páromnak, aki holland, hogy átviszem a felét a szomszédoknak. Nekem ez ilyen természetesen jön. A párom, pedig azt mondta, hogy nem, mert azt fogják gondolni, alamizsnát adunk nekik, és ez hogy veszi ki magát. Megtaláltam a módját, felraktam az itteni ételmentő csoportba. Nem a szomszédom, de boldogan jött egy hölgy, hozta a kis tálcáját, amibe beleraktam. Az annyira jó érzés volt.

- A szlogen honnan jött, a ne etesd a kukát?

- Valamit ki kellett találnunk, hogy megkülönböztethetőek legyünk. Rákerestem arra, hogy ételmentő, és rengeteg volt belőle. De már fogalmam sincs, honnan jött a „Ne etesd a szemetest!”.

- Vannak még tartalék tervei?

- Nagy álmom, hogy adományboltot nyissak Magyarországon. Annyira jó dolgaim vannak az adományboltból, hogy az hihetetlen. De otthon még megmaradt kicsit ez, hogy ha „másodkézből” van, az egy kicsit a rászorultaké. Ennek itt van egy hagyománya, az adományboltnak nem az a lényege, hogy rászoruló legyen. Nagyon szeretnék, de rengeteg féle-fajta terv van mindig a fejemben, csak főállásban dolgozok, és az nagyon sok időmet elviszi. Az ételmentőt is szeretném fejleszteni. Attól, hogy ez a három csoport kiemelkedően működik, azért ott van még másik 19, amit igencsak kéne építgetni, de nagyon nehéz. "

Szabó Tímea az egyik dunaújvárosi csoportban olvasta a felhívást, és azonnal jelentkezett önkéntesnek. Első körben nagyon kevesen voltak, hírét kellett vinni a csoportnak, a létszámot gyarapítani. Alig több, mint 100 fővel indultak. Azóta jelentősen felfejlesztette az oldalt, és már több másik csoportban is adminként tevékenykedik. Két éve ismerik egymást Kingával, napi szinten kommunikálnak, de személyesen még nem találkoztak.

- Most 1400 fölött van a létszám a dunaújvárosi csoportban. Huszonkét csoport van, a legrégebbiek már elmúltak két évesek, és köztünk vagyunk mi is. A legnagyobb Kazincbarcikán van, 2300 taggal. Nekem van egy ilyen becsípődésem, hogy szeretem az ilyen karitatív dolgokat, az olyanokat, amit azért csinál az ember, mert indíttatást érez rá. Esetleg „szerelemből” csinálja, vagy mert jól esik neki, nem azért, mert bármit is vár viszonzásul. Ilyen lehet egy adománygyűjtés is, de ebbe a kategóriába sorolom ezt is. Abszolút nem találkoztam még semmilyen környezetvédelmi dologgal, ami dunaújvárosi. Másrészt, elnézve a csoportokat, nekem felüdülés volt ilyen bejegyzést olvasni. Megörültem neki, és úgy voltam vele, hogy ha nem az, amire gondolok, akkor elköszönünk, de ha meg teljesen az, amit elképzeltem, egy hullámhosszon vagyunk, tudunk együtt rezegni, dolgozni, akkor meg miért ne? Környezettudatosan éltem addig is, ez nem áll tőlem messze, különben nem jelentkeztem volna.

- Kényes dolog ez. Elfogadni a legnehezebb, de a fölajánlásnál is meggondolja az ember, hogy nem bántja-e meg, nem alázza-e meg a másikat vele.

- Igen, ebben van valami, de mi kihangsúlyozzuk mindig, hogy nem szociális alapon működünk. Holott tudjuk, hogy sokan vannak nehéz helyzetben, a magunk módján ez ellen igyekszünk is tenni, akár privátban, akár csoport szinten, de ez teljesen más történet, nem szociális és rászorultsági alapon működünk, nem ez a csoport lényege. Környezetvédelmi csoport vagyunk, tudatosan szeretnénk az élelmiszert megmenteni a kidobás elől. Egyébként én nem is dönthetem el a számítógép mögül, hogy ki szorul rá jobban arra a tányér ételre. De nem is ez a cél, hanem az, hogy automatikussá tegyük, hogy ha megmaradt egy tányér krumplis tésztám, akkor azt nem automatikusan bedobom a kukába. Tudom, hogy ez még jó, de nekem már nem kell, mert én főzök holnapra másikat, de lehet, hogy neked pont jól jön, mert a 12 óráztál, és most nincs időd a gáz mellett állni, és így lehet, hogy neked megvan az aznapi vacsorád. Ez ilyen egyszerűen, és csakis ennyiről szól.

- Az élelmiszer borzasztó kényes dolog. Hogy lehet megvédeni attól, hogy ne csússzon bele egy romlott étel?

- Általában kérünk képet. Mindig kiírom, hogy eddig tart a szavatossági ideje, és le is fotózom. A csoporttagok is szokták egyébként fotózni, és előírás, hogy csak és kifejezetten olyan ételt ajánlhatnak fel, amit ők is elfogyasztanának. Erre igen figyelniük kell, hogy nem lehet romlott étel. És szoktak is. Még olyan bejegyzéssel nem találkoztam, ahol lejárt volna a szavatossági ideje. Ez alap előírás, ezt mindenkinek tudni kell.  Ezért például gyógyszereket, vitaminokat, meg hasonlókat nem is engedünk.

- Meg lehet mozgatni az embereket? Mit tapasztalt?

- Meg, nagyon meg lehet. Az eleje döcögős volt, amikor kevesen voltunk, amíg rá nem éreztek ennek az ízére. Van olyan felajánlás, ami körülbelül fél óra alatt elkel. Én két darab szendvicset tettem fel, amit kaptunk, és megmaradt, de aznapi volt. Feltettem, és még az entert le sem nyomtam, hogy kiteszem a képet róla, körülbelül öt percen belül jött hat darab privát üzenetem és a poszt alatt nem tudom hány. Egyikre sem hiszem, hogy azért jelentkezett, mert rászoruló lenne, hanem neki az pont jól jött. De sosem kérdezzük meg egymástól, ez alapszabály. Nincs ilyen, hogy én nem merem felajánlani, és nincs olyan, hogy nem merem elfogadni. Ez csak úgy működik, hogy én szívesen adom neked és te szívesen viszed. Nem tartozunk egymásnak magyarázattal. Köszönöm szépen, és Fogyaszd egészséggel! - ennyiről szól a történet.

- De egy kisvárosban találkozunk az utcán, és lehet, hogy összesúgnak: ő vitte el a szendvicset tőlem!

- Nekem nem volt ilyen tapasztalatom. Soha. Már több felajánlás is volt, sőt Kingával adománygyűjtésünk is volt. Nagyon ritkán csinálunk ilyet, mert nem szeretnénk a csoportot egy másik irányba elvinni, nem szeretnénk a csoporttagokat sem kihasználni. De volt adománygyűjtésünk, amikor egy anyuka keresett meg, azt hiszem talán három pici gyereke volt, és olyan helyzetbe kerültek, hogy nem volt mit enniük. Privát üzenetben keresett meg, megadta a telefonszámát, hogy bármikor felhívhatom, egyeztetünk. Abszolút korrekt módon intézte a dolgot. Ez nagyon kétélű dolog. Megrágtuk, hogy mi legyen, hogy legyen. Ha jól emlékszem, akkor ráadásul ez decemberi hónapban volt. Kitettem egy posztot, mert ő nagyon szégyellte ezt, és ne kelljen magát megalázni a csoportban. Bennem ezek megnyomnak egy gombot, nagyon érzékeny vagyok az ilyenekre. Leírtam nagyjából, hogy megkeresett egy anyuka, és hogy szeretnék segítséget kérni a csoporttagoktól, hogyha gondolják, akkor gyűjtsünk neki, szívesen segítek az elszállításban, az összegyűjtésben, bármiben. Arra számítottam, hogy mondjuk, öt ember fogja azt mondani, hogy adok egy zacskó levest, vagy bármit. Gyakorlatilag napokig ültem a gép előtt, folyamatosan jöttek az üzenetek, a telefonok, úgy, hogy akkor még olyan csoport voltunk, akik nem ismerték egymást. Most már azért egy-egy névhez tudok arcot kapcsolni. Tudom, hogy ki az, aki napi szinten tesz felajánlást, ki az, aki aktívabb a csoportban, ki az, aki csak nézelődik. Az, amit én ott akkor éreztem, az leírhatatlan. Hát én ott nem egyszer elpityeredtem, az egy hatalmas élmény volt, és akkor éreztem, hogy ez itt most jó lesz így. Volt, aki kisnyugdíjból él, és elnézést kért, hogy ő csak ennyit tud adni, mert hogy ennyi a nyugdíja, de két nagy szatyor dolgot ajánlott fel a liszttől elkezdve mindent. Én mentem érte, mert kiderült, hogy mozgáskorlátozottak is voltak. Az az összefogás, amit ott tapasztaltam, adott egy lendületet, azt mondtam, ez igen, ez az a csoport, amivel lehet valamit kezdeni, és szeretnék is. Egy olyan csoport a célunk Kingával, ahol nem megalázzuk az embert, nem beszólogatunk, mert ez egy kölcsönös bizalmi dolog.

- Hogy képzeljem el, a moderálás napi hány óra?

- Változó. Van, amikor felajánlás van, és alatta jelentkeznek érte, azzal nekem igazából nincsen dolgom, csak hogy amikor elkelt, akkor én leveszem a posztot. De azt se egyesével, hanem amikor jobban van időm, akkor nekiülök. De ha úgy látom, hogy kényesebb vizekre evezünk, vagy olyan poszt van, ami nem oda való, akkor azt azért le szoktam venni.

- Csak a saját morális érzéke a határ, az szabja meg, hogy mit enged?

- Van egy csoportszabályzat, mi szeretnénk a keretek között tartani, mert nagyon könnyen elcsúszik. Főleg az adománygyűjtéssel kapcsolatban látható ez meg. Ha mindig egy kicsit tolunk a határon, hogy ez még belefér, ezt még megengedem, akkor egy adománygyűjtő csoport lesz belőle. Nem azt jelenti, hogy mi nem segítünk, mert privátban sokan megkeresnek engem és a Kingát is, de nekem feltett célom és az egyik legeslegnagyobb mottóm, hogy senkinek nem hagyom, hogy a csoportot kihasználja. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy olyan szinten bizalmi alapon működik a csoport, hogy a mi felelősségünk, hogy azt ne hagyjuk, hogy a tagokat kihasználják, akik esetleg azért vannak bent, hogy lesik, mivel mikor tudnak lehúzni. Ezt nem szeretném. Mert onnantól lesz mögötte egy hátsó gondolat, hogy most ez jó helyre megy-e. Felajánlom, elviszi, ott van, ne kelljen ezt túlgondolni. Nagyon vékony jég egyébként.

- Nehéz lehet megszűrni, hogy másnap már ne a Marketplace-en legyen a felajánlott dolog.

- Van ilyen, sajnos, már beszéltük erről Kingával. Szerencsére nekem nincs ilyen tapasztalatom, de nagyon féltem ettől, amikor volt ez az adományos felkérése a hölgynek, hogy ez lesz. Szerencsére nagyon jó helyre ment. Egyébként éppen a velünk szemben levő lépcsőházban laknak, rálátok az ablakára. Nem is tudtam, csak amikor mondta, hogy akkor ide kell vinni. Úgyhogy nekem ezzel jó tapasztalatom van.

- Azért engedik néha tágabbra a határokat?

- A tematikus hétvégéinkre nagyon büszkék vagyunk. Az nagyon kirí az alapkoncepciótól, mert ugye az maga az ételmentés, viszont a tematikus hétvégék, azok ettől mindig merőben eltérnek. Vannak az úgynevezett mindenes napjaink, ami azt jelenti, hogy mindent felajánlhatsz, azt is, ami nem étel. És az első ilyen mindenes napunkat is például az egyik ilyen pozitív élmény közé sorolhatom. Ott a gyerekágytól elkezdve a kis fotelen keresztül  minden volt, amit el tudsz képzelni, és  senki, semmi pénzt nem kért érte. Nekem nem kell megrendeltem a másikat, nekem útban van, te vidd el! És ott sem volt az, hogy miért nem fizetsz érte, mennyibe kerül, miért adod neki? Semmi. Tehát a legnagyobb nyugalommal ment le az egész, úgyhogy gyakorlatilag soha előtte nem volt ilyen mindenes napunk. Igaz, hogy elmagyaráztam, hogy mi és hogy működik, de nagyon nagy volt az érdeklődés, a csoporttagok kérték, hogy ezt vezessük be. Úgyhogy a második szülinapi ajándékunk az volt, hogy  innentől minden hónap első hétvégéje, szombat, vasárnap, az mindenes nap. És akkor ott minden megy, a kis nadrág, a minden, ami elfekvőben van és eladni nem akarod, ezeket csereberélik. Ezen kívül én szoktam böngészni, hogy az adott hónapban milyen világméretű, nemzetközi napok vannak, ezekre próbálok kitalálni tematikus hétvégéket. Ilyen volt például a „Könyvkukacok hétvégéje”. Ott például csak könyvet lehetett felajánlani, az a hétvége az irodalomé volt. Nyár végén, lekvárbefőzés idején a „Dunsztom sincs” hétvégét rendeztem meg, amiben dunsztosüvegeket, meg fedőket lehetett cserélni, annak is nagy volt a keletje. Volt a bögrétlenítési akciónk, azt például visszakövetelték, volt aki egy egész doboznyi bögrét ajánlott fel, komoly harcok mentek a bögrékért. Valahol ezek is kapcsolódnak az alapkoncepcióhoz, mert így nem a kukában végzik a tárgyak sem. Nagyon szokták szeretni.

- Nem bánta meg, hogy belekezdett?

- Nem, nem, sőt! Van, amikor kicsit több dologgal jár, van, amikor napi több órát is elvesz, de van, amikor meg igazán csak” csekkolom”, hogy minden rendben van-e, de hogyha ott kéne ülnöm fél napokat, akkor se bánnám.