Véget ért a vásári szezon Dunaföldváron

Az időjárásra mindig lehet panaszt tenni, de mint tudjuk az efféle protestálásoknak sok értelme nincs. Az biztos, hogy az ezúttal egyszerre fenyegető nagy esők, szél, sőt hóviharok, a kopogós hideg csak teszteltek bennünket. A borongós idő viszont senkit sem riasztott el.

A forgalmi helyzet

Tudni való, hogy egy sikeres vásári napon a hatos út a Tóth cukrászdánál fél tízig, komótosan beáll, aztán csigatempóban száguldunk a parkolókig. Amik persze először kilátástalanságot üzennek, majd előbb utóbb mindenki megkezdheti a sajátos gyalogtúráját. Én hétezret léptem a helyszínen.

- Én nem értem ezeket az embereket - mondja Zsolti bácsi, akit minden alkalommal látok ezen a helyszínen. - Most mondd meg, minek kell nekik kijönniük?! Nem is költenek rendesen, aztán lépni sem tudok tőlük.

Tessék, itt van mindenki kedvenc gesztenyéje!

- A tűzforró, a langyos, a hideg, meg a mindenféle. A kicsi ezer, a nagy kettő, a többért megegyezünk - hívta föl magára és a téli kedvencre a figyelmet egy díjbirkózó küllemű, a hangját a friss levegőn kitudja milyen praktikával megőrző árus.

- Anyúúú! Vegyük meg tőle a „többért” fajtát, azt még nem ismerem - osztotta meg reménykedve a tervét egy szép kis apró hölgy. Majd így folytatta: - Mérges a bácsi, hogy ennyire kiabál? Neeem? Akkor miért félünk odamenni hozzá?

Szevasztok! Hát a fél város itt van!

- Láttad? A Szabiék, a Zsókáék, meg a Szisziék is! A Márkék kisbusszal jöttek, mert az anyjáékat is hozták. Még soha nem voltam itt, de mondták, hogy ki kell próbálni! Ugye mennyien vannak? Nagyon király, és mennyi büfé van! Hol lehetne egy jó kaját kifogni? Amúgy nem tudom, hogy mit akarunk venni, de majd úgyis meglátunk valamit, aztán visszük is.

Megyek az orrom után

Persze, hogy a végén a keléseknél kötök ki! Na majd a Dávid István megmondja, hogy milyen volt a szezon. Legalábbis nekik.

- Tudod mit? Hosszú és nehéz volt. Örülök, hogy megállunk a vásárokkal egy kicsit. Erre a napra kétszer építettünk. Tegnap a vihar még bennünket is elvitt, nemhogy a sátrakat. Ezért aztán ma hajnali fél négykor vertünk sátrat. Sokan így jártak. Tudod milyen idő volt?! Az idei szezonban volt úgy, hogy szétfagytunk, bőrig áztunk, szénné égtünk a napon, idejött a fél ország, máskor meg szinte elfelejtették, hogy vásárt tartottunk. A mai olyan mit egy fesztivál záró napja. Rengetegen voltak, nagyon sokan úgy jöttek, hogy ismét valami újdonságot szerettek volna, vagy valamelyik régi jó fajtát kívánták. Most a szemcse nagyságon változtattunk. Az idén megalkottuk a dunaföldvári viszkis és a paradicsomos kolbászok nem egy fajtáját. Hogy is mondjam szerényen? Nem panaszkodhatunk - mondta nevetve.

Főnök szép zoknit vegyetek!

- Mert nagyon olcsó. Kártyával nálam nem lehet. De van kesztyű is. Fogd meg! De mindet. Na milyen? Na ugye! Az öt, meg adok hozzá egy ötös zoknit is. Tedd ki a pénzt. Hogy, hogy miért? Ott van a kezedben a portéka! Persze, hogy én raktam bele. Direkt hát! Ne csináld velem főnök. Drága úr. Nem drága, tedd ki a pénzt, neked az semmi sem!

Szia Uram!

- Ismerlek, mindig itt vagy. Fényképet is csinálsz? Én nem lehetek rajta. Nem szeretem én az olyant. Tudod, hogy van? De azért barátok vagyunk igaz? Minden van nálam, amit csak akarsz. Na, az nincs, de mire visszajössz, ide kirakom. Még szép. Barátok vagyunk igaz?! 

Leveszi őket? A fotóval!

- De mindet ám! Amúgy nem drágák. Mér nincs rózsaszín, mér nincs? Mert elkapkodták. Na jó, lehet, hogy nem ma, de máskor. Lehet, hogy nem itt, hanem Kecsón. Ha annyira oda van érte, majd hozok valakitől, de akkor tőlem vegyen kesztyűt, meg zoknit is. Nem rózsaszínt, hanem zöldet. Hogy ezek között nem lát? Mert ez nem is az én helyem. Jöjjön csak velem oda a dobozokhoz!

Ezek nem magára vártak

- Ezekkel az emberekkel itt most másról, a kacsa- meg a libatömésről beszéltünk. Most megint divatba jött. A pecsenye és a zsírja is. Komolyan. Sokan főznek vele. A gyerekek meg nagyon szeretik a libazsíros kenyeret. Úgy mint régen. Semmiféle fölvágottal se cserélnék el. Ismerem én magát, beszélgettünk már, előre megmondta akkor is, hogy csak barátkozik. Tudom, hogy megírja. Nem baj. Mást viszont hozhatna. Igazi vevőt. Persze, hogy szépek, kilenc hetesek, kilencven körül kérnék érte. Tavasszal is jön?

Pincurka szépségek

Egy séta végén egy kedves földvári családot találtunk maréknyi kutyusokkal. Mosolyogva, bizakodva várták az új gazdikat.

- Most már csak jelképes árat kérünk értük, mindjárt vége a vásárnak. Persze, hogy remegnek, de ebben benne van a hideg és az izgalom is, hiszen még soha nem láttak ennyi embert. Hamar megfognak vigasztalódni. Csak vedd komolyan, hogy ők igazi házőrző módján is élhetnek. A mieink kutyaházban, az udvaron. Semmi bajuk sem lesz tőle. Hangosak és megbízhatóak. Az egyiket megvehetnéd!