Meg kell tanulnunk elengedni

Miért? - faggatom Palkovics Katalint, temetkezési szolgáltatót, a Magyar Temetkezési Szolgáltatók Országos Szakegyesülete elnökét: 

- Nem tudjuk és nem is akarjuk elfogadni, hogy velünk ez megtörténhet. Már a kisgyermekünknek is azt mondjuk, ha egy klasszikus, halállal teli mesét hallva megkérdezi tőlünk, de ugye, anya, te nem fogsz meghalni, hogy nem, én nem fogok...Ezzel az öntudatlan hazugsággal kezdődik gyermekünk kapcsolata az elmúlással. Pontosabban nem kezdődik el... És a későbbiekben is megpróbáljuk távol tartani a haláltól. Megpróbáljuk megóvni őket mindattól, ami negatív érzés, ami neki fájdalmas lehet. Többször hallottam, hogy úgy döntenek a szülők, hogy nem viszik el az unokát a nagyszülő temetésére, mert meg akarják kímélni. Pedig a gyereknek is tudni kell meg kell élnie, szembesülnie kell azzal, hogy az élet véget ér mindannyiunk számára. Úgy gondolom, hogy a többi között ez az óvás tesz később alkalmatlanná arra bennünket arra, hogy tudjunk elengedni. 

Te nem félsz a haláltól? 

- Nem. Tudom, hogy be fog következni, de a jó Istennek köszönhetően, nem tudom, hogy mikor. Mivel keresztény vagyok, így a hitem segít abban, hogy ne féljek attól, ami utána következik. 

És aki nem hisz? 

- Annak sokkal nehezebb elfogadni a megváltoztathatatlant. 

Palkovics Kata többször mondta nekem, hogy hivatása a halál. Ezt úgy magyarázta, hogy ugyan nem beleszületett, hanem a családja bővítette a temetkezési szolgáltatással a vállalkozását, de úgy érzi, hogy érti, érzi, tudja, hogy a gyászolók mit szeretnének, mire van szükségük. És képes is ezt felvállalni és elviselni is.

És a fiad?  

- Ő már konkrétan ebbe született, velem ellentétben. Elég jól kezeli a hivatásomat, hiszen ebben szocializálódott. Abszurdnak tűnik, de babaként elég sokszor tologattam a babakocsival a temetőbe, hiszen ott csend, nyugalom, jó levegő van. Neki ez nem félelmetes, hanem békés hely.
Beszélgetünk, távolságtartóan elemzi a gyászreakciókat, arról is beszél, hogyan tudják a kollegáival megőrizni magukat, hogy ugyan együttérzők tudjanak maradni, de még se vigyék magukkal mások fájdalmát. 

Azért láttalak téged is összezuhanni, amikor olyan embert kellett temettetned, aki közel áll hozzád? 

- Igen, ez így igaz, amikor érzelmi kötődésem van valakihez, az nagyon megvisel engem is. 

Neked mi a halál? 

- Lezárása valaminek. A vége. Az, hogy nem leszünk többet, éppen ezért kellene úgy élni az életünket, hogy ne legyen bennünk a végén lelkiismeretfurdalás... Ezért szoktam azt mondani, hogyha valaki tudja, hogy szerettének közel a távozása, az a lehető legtöbbet legyen vele. Az lenne a legjobb, ha az utolsó percig mellette tudnánk lenni, hiszen annak, aki elmegy, annak nagyon jó lenne, ha ott lenne valaki mellette, aki fogja a kezét. Aki elengedi, aki elbúcsúztatja.

De van, amikor nem tudunk felkészülni... 

- Valójában sohasem tudunk felkészülni. Hiszen nem tudjuk, mikor következik be.  A fiatalok, a gyermekek elmenetele mindenkit megvisel, azt talán valamivel jobban el tudjuk fogadni, ha idős szerettünk távozik. Azonban akkor sem egyszerű az elengedés. Nagyon sokszor tapasztaltam azt, hogy megpróbálja egy idős vagy súlyosan beteg elmondani a hozzátartozónk, hogyan és miként szeretné, hogy történjen a végső búcsúja...De nagyon sok esetben pont a család hárít, hogy ne beszéljen még erről anyuka, vagy papa! Már pedig annak az embernek fontos lenne, hogy átadhassa valakinek azt, hogy mi mit szeretne. Így sajnos többször fordult elő, hogy velem osztották meg akaratukat.

Édesapád balesetben halt meg, változott azóta a temető mióta ő is ott van - 

- Igen, sokkal többet járok ki. Van, hogy leülök a sírja mellé, kicsit beszélgetek vele. Ott magamban vagyok, kizárom a külvilágot. Béke és nyugalom van. 
Temető. Talán jobb szó rá, hogy sírkert. A sírok között sétálva az örökkévalósággal találkozik az ember. Régen élt emberek nevét látjuk a fejfákon. Akik ugyanúgy rohantak, szerettek, hittek... Valaki szerettei voltak, és valakiknek nagyon hiányoztak, olyanoknak, akik talán szintén itt nyugszanak valahol. Ahová talán majd mi is kerülünk.

Hamarosan itt a halottak napja, amikor halottjainkra emlékezünk. A naptárunkban piros betűvel van. Palkovics Kata úgy látja, hogy egyre kevesebb a lélek, egyre több csak a kötelesség ezen a napon. 

- Egyrészt ezeken a napokon elveszik a temető meghittsége, nagyon sokan vannak ott egyszerre, hogy kötelességüket teljesítsék. Ezt azért mondom így, mert azt tapasztalom, hogy évről évre egyre kevesebb a meghittség van ezeken a napokon. Nagyon sokan feladatnak tekintik, nincs rá jobb szó, de le akarják tudni, hogy ne szólják meg őket, vagy hogy ne legyen lelkiismeret furdalásuk. Pedig nagyon fontos lenne, hogy közösen emlékezzünk, hogy családként menjünk ki a szeretteinkhez. Én azt gondolom, ha mi nem tanítjuk meg, hogyan kell a szeretteink emlékét ápolni, akkor ki?  Én úgy gondolom, hogy múltunk tisztelete nélkül jövőnk sem lesz, s azt sem várhatjuk el, hogy majd a mi emlékünket ápolják utódaink.
 

Szerző: Fekete Györgyi