Átéltem a csodát

Amikor három esztendővel ezelőtt a pandémia első hullámát követően hazaköltöztem Bajorországból, szinte csak levegővételnyi idő jutott, majd újból jöttek a korlátozások és a bezárkózás hónapjai. A valós közösségi terek szinte teljesen megszűntek, és csak egy esztendővel később nyíltak meg ismét. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy jó lenne olyan rendezvényeken részt venni, ahol aktívan segíthetnék lebonyolításban. Az első ilyen lehetőség a 2021-ben Budapesten megrendezett 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus volt, amelyen először lehettem jelen önkéntesként. A szívhez szóló rendezvény nagy hatással volt rám. Sok-sok kiváló emberrel ismerkedhettem meg, és közelről láthattam a hazánkba érkező Ferenc pápát. A kongresszust követően a repülés iránti szenvedélyem miatt rendszeresen vettem részt segítőként az ferihegyi Aeropark rendezvényein, majd jött az Atlétikai Világbajnokság. 

Önkénteseket kerestek  

Az idei esztendő januárjában olvastam az atlétikai világbajnokság szervezőinek felhívását, amelyben önkénteseket kerestek a versenyeket lebonyolításához. Őszintén szólva a sportágat hallva mindig egy gyerekkori emlék jut az eszembe, ami 1976-ban történt. Az alsóörsi nagyszüleim fekete-fehér Videoton Favorit tévéjén néztük a montreali olimpiát, amelynek gerelyhajító számában Németh Miklós elsőre világcsúcsot dobva lett olimpiai bajnok. Később Carl Lewis, Steve Ovett és Sebastian Coe neve ugrott be az atlétikát hallva. Az aktuális bajnokokról és világcsúcsokról nagyon kevés ismerettel rendelkezve, mégis szinte azonnal jelentkeztem önkéntesnek. A rendezvény nagysága, a nagyon sok ember és a szerteágazó területek miatt éreztem úgy, hogy nekem is ott a helyem. A jelentkezéskor több olyan szakterületet is meg lehetett jelölni, amelyiken szívesen tevékenykedtem volna. Számomra nem is volt kérdés, hogy a reptéri csapatba jelentkeztem. Nagy-nagy örömmel fogadtam a szervezőktől, hogy zöld jelzést kaptam Ferihegyre. A világbajnokság közeledtével oktatáson vettünk részt, ahol először jött össze szinte az egész csapat. Remek hangulat, érdekes előadások és bizakodás jellemezte a kurzust, ahol több régi ismerősömmel is találkoztam. A jelentkezés egyik feltétele volt, hogy legalább hét „műszakot” kellett vállalni. Következő fontos lépés a Nemzeti Atlétikai Központ (NAK) megnyitója volt, ahol először csodálhattuk meg közelről stadiont. A megnyitón amatőrök számára rendeztek futóversenyeket, s az önkéntes csapat is munkába állt. Nekem ruhatári munka jutott, amit élvezettel csináltam, mert nagyszerű kis csapat jött össze. Néhány nappal a világbajnokság előtt pedig átvehettük az akkreditációs kártyánkat és a formaruhánkat.  

„Éles bevetésen” 

Aztán elkezdődtek a várva várt műszakok és a versenyek. Ferihegyen két műszak dolgozott reggel hat és este tíz óra között az „A” és a „B” terminálokon. Egy-egy önkéntes a tranzit zónában, a többiek pedig az érkezési oldalakon várták a vendégeket a világbajnokság logójával feliratozott pultoknál. Az önkéntes csapatokban többségében diákok teljesítettek szolgálatot, de minden korosztály képviseltette magát. Külön öröm, hogy sok külföldi is segítette a munkánkat.
A reptéri szolgálatnak minden egyes napja csoda volt a számomra. Ismét abban a közegben dolgozhattam néhány napot, amelyet mindig nagyon szerettem, és szeretek most is. A gimnazista és egyetemista diákok irigylésre méltóan jól beszéltek angolul, műveltek, intelligensek és tettre készek voltak, akikre nagyon büszkék lehetünk. Annak ellenére, hogy még tapasztalat nélkül ugrottak a mély vízbe kiválóan teljesítettek egy mozgalmas, nehéz területen, ahol szinte mindig történt valami. Amikor éppen nem sportolók, sportvezetők vagy tévéstábok ügyeit intézték, akkor egyszerű utasoknak segítettek a tájékozódásban.  

Találkozás a világbajnokság résztvevőivel 

Természetesen voltak csúcspontjai is a reptéri munkánknak. A Budapestre érkező amerikai csapat sok ismert tagját is láthattuk testközelből. A Budapesten három aranyérmet nyert Noah Lyles-t nagyon fáradtnak láttam, viszont a magasugrásban második JuVaughn Harrison, a női hétpróbában szintén ezüstérmes Anna Hall mellett a mindig mosolygós óriás súlylökő, Josh Awotunde a hosszú utazás után is végtelenül kedves és barátságos volt. Több olyan vendégünk is volt, akik most jártak életükben először Magyarországon. Egy Oslóból érkező norvég sportdiplomata hölgynek ez volt az első budapesti látogatása, és az transzferre várva meglepetésemre kiült a tűző napra. A beszélgetésünkből kiderült, hogy az északi országban szakadt az eső és hideg volt, s kifejezetten tetszett neki a hazai hőség. Sok-sok kis beszélgetés messziről jött emberekkel és a csapatunk tagjaival felejthetetlen élményekkel ajándékozott meg, és nagyon sajnáltam, amikor vége lett. Az utolsó két műszakom már a világbajnokság végére esett, és akkorra már nem volt szükség önkéntesre Ferihegyen, ezért egyik műszakomat a stadion melletti értékmegőrzőben töltöttem. A biztonsági cégnél szolgáló egyetemistákkal és a mi önkéntesünkkel is jó volt együtt dolgozni és beszélgetni. Az utolsó szolgálatom a zárónapra esett. Többed magammal az Andrássy úton osztottunk vizes palackokat a maratoni futást követő amatőr verseny résztvevőinek. Egészen elbővülő volt az a színes futó tömeg, amelyik a nagy hőség ellenére is teljesítette a hat kilométeres távolságot.  

Igazi közösségi esemény volt 

Az aktív kikapcsolódást jelentő önkéntes munka mellett több versenynapon is lelátóra ültem. Annak ellenére, hogy az atlétikát tekintve laikus vagyok, nagyon megérintett a sportág tisztasága. A nézőtéren mosolygós arcok, sok család gyerekekkel, izgalmas versenyek, a végén pedig öröm és boldogság. Az atlétikában pont az érintett meg a legjobban, ami nagyon hiányzik a mai világunkból: a tiszta verseny, egymás tisztelete és megbecsülése. Mindig meghatódtam, amikor egymást bíztatták az egymással versengő magasugrók, rúdugrók, futók és dobóatléták. Amikor befejeződött az utolsó versenyszám és a záróünnepségen önkéntes társaimmal egy Youhuu pacsit követően a gyepre léptünk, életem egyik legnagyobb élményét kaptam ajándékba.  Többezred magammal éltem át a csodát, ami nem csak három napig tartott.