Méltó búcsú szeretteinktől

A Duna Televízió Almárium című műsorának vendége május 5-én a Magyar Temetkezési Szolgáltatók Országos Szakegyesületének elnökeként Palkovics Katalin volt, akivel a két műsorvezető Novodomszky Éva és Kautzky Armand beszélgetett erről a témáról. 

- Vannak-e akár írott szabályok, hiszen íratlanok vannak, van -e, amit nagyon fontosnak tart kiemelni abban a témában, ami gyakori, visszatérő úgy mond hiba egy-egy temetésen, amivel nem nagyon számolnak azok, akik részt vesznek egy-egy ilyen eseményen?

- Azt gondolom, hogy ha írott nem is, de az legfőbb alapszabály az, hogy valakit úgy temessenek el, hogy az ő végakaratának megfelelően kerüljön a temetési szertartás megrendezésére.

Természetesen ma nagyon szélsőséges trendek is vannak, ez részben az elvilágiasodásunkból fakad, egyre személytelenebbé válik a világunk, de azt gondolom ez nem csak a mi szakterületünket érinti, hanem a gazdaság és a szolgáltató ipar minden területén sajnos ilyen problémákkal küzdünk. 

Nekem a legfájóbb pont az elszemélytelenedés, tehát sokan arra sem méltatják az elhunytat, hogy azok, akik szerették kegyeletet tudjanak gyakorolni. Itt arra gondolok, amikor hazavisznek például egy urnát úgy, hogy még egy búcsúztatóra sem kerül sor, én azt gondolom, hogy egy életnek így nem lehet vége. Egy ember a társadalomban, közösségben él, emberek veszik körül, mindig van olyan, aki szeretve gondol rá, és szeretné elkísérni utolsó útjára. Ezeket az embereket nem gondolom, hogy meg lehet megfosztani ettől a jogtól, amit mi kegyeletgyakorlás jogának szoktuk emlegetni.

- Én azt tapasztalom egyébként, hogy azt a gyászfolyamatot, amit az ember a halál beálltától kezdve megél azt lezárja, lelkileg is van egy lezárás, ha ettől megfosztom a gyászolókat, akkor magamat is megfosztom ettől a lezárástól és talán az újrakezdéstől.

- Ez pontosan így van, nagyon jól fogalmaz. Mi most tapasztaljuk ezeknek a pszichés és pszichoszomatikus következményeit. Szakmabeliként sajnos azzal például, hogy hozzák be az urnát, hogy helyezzük el, mert nem lehet egy urnával együtt élni, nem a mi életterünkbe való. Évezredes szabályai, hagyományai, szokásai vannak annak, hogy az elhunytainkat hol helyezzük el. Ezt önök is tudják, hogy ez lehet többféle: altemplom, temető, nagyon sok hely van, nagyon sok példát tudunk erre mondani, ami az elhelyezésre alkalmas. Gyönyörű nyelvünk van, nem véletlen használjuk azt, hogy végső nyughely, végakarat, mindegyikben benne van, hogy pont van a végén, ahogy ön is fogalmazott.

- Vannak ugye olyan helyzetek amikor akkora ellentmondások vannak családon belül, hogy valaki sértettségből nem jelenik meg egy ilyen búcsúztaton. Lehet, hogy extrém a kérdés, de lehet ilyenkor két búcsúztató, vagy két különböző típusú búcsút megszervezni valamilyen formában, annak az érdekében, hogy mindenki jelen lehessen?

- Nagyon jó kérdés, pont nem olyan régen tapasztaltunk ilyet, és bizony kettő búcsúztatót tartottunk. Ez fakad abból, hogy manapság, nagyon sok mozaik család van például, nem a vérszerinti szülő temeti valakinek az édesanyját, vagy édesapját, hanem az élettárs. És bizony sajnos előfordul ilyen, hogy ilyen problémával kell szembenéznünk. Itt ezt szoktuk javasolni, amit ön is említett, hogy legyen két külön szertartás, vagy akár megosztani a hamvakat, ha hamvasztásos temetésről beszélünk, akkor ez ugye megoldható.

- Az előbb említette, hogy vannak extrém megoldások, extrém temetések. Például amikor mindenki fehérbe öltözik, ugye nem a mi kultúránknak megfelelően, de máshonnan ezt átveszük. Mi van akkor, ha ezt meghirdetik és rá is írják a párta cédulára, de valaki nem ért egyet ezzel? Mennyire kell ezt kötelezőnek venni, mennyire térhetnek el tőle, mint meghívott vendégek?

- Azt gondolom, hogy az elhunyt, vagy annak végakarata iránti tiszteletből, vagy akár a szokásjogok miatt, de a család kéréseként is ezeket illik elfogadni, megfogadni. Mi ezeket egyébként szakmabeliként tanácsolni szoktuk. Tehát a kegyeleti szektorban nagyon nagy hangsúlyt fektettünk egyfajta edukációra -, ha fogalmazhatok így - a hozzátartozók felé, hogy azért mit illik, mit nem, vagy a család mit hagyott, és mit nem.

- Sokszor visszatérve a végső búcsú lelki részére, féltjük a gyerekeket attól, hogy ezt nekik látni kelljen, de vajon ez helyes, vagy pedig van helyük valamilyen formában a gyerekeknek is ezeknél a búcsúknál?

- Én mindenképpen azt tanácsolom, hogy vigyék magukkal a gyerekeket egy bizonyos kortól, tehát amikortól ezt már végig tudják állni. Nem szabad egy gyermeket megfosztani attól, hogy lássa, életünk része a halál. Nekünk kell megtanítanunk arra, hogy ezt hogyan kell kezelni! Abban az estben, ha ő részese ennek, ő is le tudja zárni a gyászfolyamatot, illetve meg tudja élni azt. Lehet, ha gyermekként megéli akkor utána sokkal tudatosabban tudja ezt felnőtként is megtenni. Azt gondolom, de ezt esetleg egy pszichológustól is megkérdezhetik majd, és biztos ő is alá fogja támasztani, ez a hívő embereknél automatizmus. Tehát ez nálunk nem kérdés, hogy a gyermeket elvisszük, és higgyék el, hogy egy gyermek sokkal őszintébben, tisztábban megéli, a halált, mint eseményt, mint egy felnőtt.

- Köszönjük, hasznos beszélgetés volt!