Illegális kegyeleti helyek a Duna-parton

Az ember mindig közel akarta tudni magához a halottait, ezért a temetés helye szorosan kapcsolódott – és kapcsolódik ma is – a lakóhelyhez, olvasható a témával foglalkozó szakértők tollából. Ezt kívánja a célszerűség is: ne kelljen messzire menni temetéskor, s majd a sír ápolásakor. Ugyanakkor mindig élesen elválasztották az élők életterét a holtak birodalmától. Ennek pszichológiai okai vannak. A halottaktól való ösztönös idegenkedés óvni igyekszik a személyiséget azzal, hogy határozottan megkülönbözteti az élőt és a holtat. A két kategória nem keveredhet, ezt számos írott és íratlan törvény, szokás szabályozta így.

Az elhunytak többsége Magyarországon még mindig hagyományos módon – koporsós vagy hamvasztásos – temetőben, vagy templomi urnatemetőben lel végső nyugalomra. Azonban, ahogy a világban mindenütt, így hazánkban is egyre elterjedtebbek a megszokottól eltérő, különleges temetési szertartások, a szolgáltatók elmondása szerint folyamatosan átalakulóban vannak a temetkezési szokások. Ma már nem megy ritkaságszámba a hamvak Dunába eresztése, szétszórása vagy lebomló urnában történő elhelyezése sem, ami engedélyhez kötött ugyan, de a közegészségügyi jogszabályok nem tiltják.

Dunaújvárosban is jócskán megszaporodott a fent említett szertartások száma a kompkikötő melletti területen. Azonban azok száma is gyarapodott (amikor ott jártunk, közel negyven emlékhelyet azonosítottunk), akik ezt követően állítanak síremléket a környéken, amelyek – ahogy képeinken is láthatják – nem csak „tengernyi gyertyákból és virágokból” áll, hanem adott esetben emlékkövek, névtáblák, kővel körberakott kis területek, sőt fényképek is megtalálhatók ott. Ez igencsak aggályosnak mondható, hiszen a városiak, a Duna szerelmesei, akik levegőzni és kikapcsolódni járnak le a folyóhoz, nem feltétlenül fejfák között képzelik el a pihentető sétát. A téma a közvéleményt is megmozgatta, sok száz hozzászólásban nyilvánítottak véleményt a városiak a témához kapcsolódó közösségi média poszthoz. De vajon ki az említett terület tulajdonosa, jogszerű-e az emlékhelyek kialakítása?

Elsőként Palkovics Katalint, a Magyar Temetkezési Szolgáltatók Országos Szakegyesületének elnökét és a Dunaújvárosi Kegyelet Kft. egyik vezetőjét kérdeztük meg.  

– A rendelkezésünkre álló adatok alapján az összes temetésből hamvasztásos gyászszertartást 82 százalékban, amíg koporsósat csupán már csak 18 százalékban kérnek a megrendelők. Tovább részletezve manapság igen elterjedt szokás, hogy sokaknak – az összes hamvasztásos szertartás mintegy 46,5 százalékában – kiadjuk a szeretteik hamvait. Ennek egy részét szórásos tiszteletadással búcsúztatjuk, természetesen szigorú szabályok betartása mellett. 2013 óta van törvényi szabályozással lehetőség a hamvak kiadására, és jól látszik, hogy folyamatosan növekvő tendenciáról van szó. Az okok sokfélék lehetnek a meglehetősen magas temetkezési költségek, a környezettudatosság, az éppen népszerű trend, illetve akár a spirituális megfontolás is meghatározó tényező lehet a búcsúszertartás, illetve a végső nyughely kiválasztásakor. 

Véleményem szerint az is jelentős indok, hogy az elhunyt azért kéri a szórásos búcsút, mert nem akar a hozzátartozóinak gondot, terhet, feladatot okozni. Bár a pszichológusok elmondják, hogy a gyászban az elengedés folyamata sérül, ha nincs olyan hely, ahová kimehetünk, ahol tudjuk, hogy a végső nyughelye van. Ahol beszélhetünk róla utódainknak, ahol megemlékezhetünk róla azzal, hogy sírhelyét ápoljuk és gondozzuk. Nem véletlen a temetők évszázados hagyománya. A Duna mellett, a kompkikötőnél a korábbi önkormányzat felkérésére készítettük felajánlásként az emlékhelyet. A célja, hogy megakadályozzuk a káoszt, és lehetőleg oda koncentrálódjanak a vízen végzett búcsúztatók. Jogilag teljesen illegális engedély nélkül emlékhelyet létesíteni, amelyet kizárólag csak a terület tulajdonosa adhat ki. Hogy ez a vízügy hatásköre, vagy más hatóságé, nem tudom pontosan. Ez szinte ugyanolyan helyzet, mint az útszéli emlékművek, vagy a példa kedvéért az édesapát eltemethetik a kedvenc erdőben, ahova nagyon szeretett vadászni járni, ha erre a vadásztársaság vagy erdőgazdaság – amely a terület tulajdonosa – engedélyt ad. Az a kérdés is felmerülhet, hogy vajon az elhunyt szándékával szemben kell-e ilyen tárgyiasított emlékhelyet létrehozni? Véleményem szerint ez egyértelmű jele az elengedés és a gyász folyamat megrekedésének.

– Megértem a felháborodást. Mert a Duna-parti emlékhelyek több veszélyt is magukban rejtenek, például balesetvédelmi, környezetvédelmi szempontból biztosan. Hiszen ha magas a vízállás mindent bemos a víz a művirágoktól a mécsesekig – mondta el Palkovics Katalin.

Megkerestük a Közép-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóságot is a témában.

– A megkeresésben szereplő terület a Magyar Állam ­tulajdonában és a Közép-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság vagyonkezelésében lévő, Dunaújváros 3374 helyrajzi ­számú ingatlanon található, a Duna folyam nagyvízi medrének áramlási holtterében. Az érintett folyamszakasz vonatkozásában kiállított, a hamvak Dunába szórására vonatkozó vagyonkezelői hozzájárulások – az előírások részletes leírásával – csupán a hamvak elhelyezésére vonatkoznak, a kegyhelyek, emlékhelyek kialakítására nem terjednek ki. A nagyvízi meder előírásait is figyelembe véve ezek a hozzájárulások betartandó előírásként rögzítik, hogy a „szertartást követően a vízparti területekről az esetlegesen ott elhelyezett, nem lebomló kellékeket el kell távolítani (gyertyák, koszorúk stb.)”. A fent jelzett terület vonatkozásában, a jelzett tevékenységre (emlékhely kialakítás) nincs bérleti szerződés kötve igazgatóságunkkal. Tájékoztatjuk, hogy igazgatóságunk nem végez az emlékhelyek vonatkozásában fenntartási tevékenységet – írta meg válaszában  a cég Szilágyi Attila igazgató megbízásából.

Szép gesztus lenne, ha a sokféle, illegálisan elhelyezett emlék helyett egy monumentálisabbat készíttetne az önkormányzat, amely emlék, de nem zavarja a vízpartra érkező kikapcsolódóakat sem.