„Innen mindent látunk, mint az Isten” – 50 éves a víztorony

Víztoronyból három is van a város területén: egy a Papírgyári út mellett, egy az Építők útján és cikkünk „főhőse” a Római városrészben. A régi víztorony az Építők útján sokáig a városkép meghatározó pontja volt, rajta a hatalmas ötágú vörös csillaggal, amely egészen 1989 őszéig éktelenkedett az épület magaslati részén. 
1966 nyarán azt írta a Dunaújvárosi Hírlap, hogy a város napi vízfogyasztása a nyári hónapokban napi 16 ezer köbméter volt, amely lakásokra lebontva 5-600 litert jelentett és minden köbméter ivóvíz kitermelése akkor 1 forint 10 fillérbe került. A korabeli cikk felmagasztalta a vízszolgáltatás minőségének nagyszerűségét azzal a példával illusztrálva, hogy még egy nyolcadik emeleti lakásban is „vastag sugárban” folyik a víz a csapból, és a hozzáadott klórnak semmi nyomát nem érezni. 

A város fejlődése, terjeszkedése persze nem állt meg a hatvanas évek közepén, így a víz­ellátás fejlesztését sem lehetett figyelmen kívül hagyni: döntés született egy új víztorony építéséről. 1970. július 14-én azt írta a Hírlap, hogy „az új víztorony a Castrum II. városrészben felépítendő tíz szintnél magasabb toronyházak vízellátását fogja biztosítani”. 1970 januárjában meg is kezdték az építkezést a földmunkákkal, majd fél évig csak az alapozási munkálatokat végezték, „760 köbméter betont és vasat építettek a földbe”, hogy megfelelő alapot biztosítsanak az erre épülő 68 méter magas víztoronynak. A torony építésének első fázisában egy 22 méter magas szakaszt húztak fel a munkások, majd némi szünet után 12 nap alatt kellett felépíteniük a hátralévő 46 méteres szakaszt. „Amikor az építők a majdani víztartó kehely magasságát elérik, ha az úgynevezett víztérbe érnek, akkor már nem szabad megállni, nem szabad hagyni, hogy megkössön a beton, ezért éjjel-nappal dolgoznak majd” – írta a Hírlap. Egy hónappal később már azt írta az újság, hogy a 6-os útról már messziről látszik az addig elkészült 50 méteres torony, amely az ország legnagyobb úgynevezett kelyhes víztornya lesz, ha elkészül. Mint a cikkből kiderült a kehelyhez szükséges ötven darab gerenda elkészítését már ekkor megkezdték a Vízügyi Építő Vállalat dolgozói. A méretek érzékeltetéséhez érdekes adat, hogy egy gerendába 700 kilogramm vasat építettek be és az egész felépítmény önsúlya 750 tonna, átmérője 33,5 méter, amelyet speciális emelő szerkezettel juttattak a már álló gerinc tetejére. 

Hatalmas alapra épült a még hatalmasabb és súlyosabb épület

1970 decemberére tervezték, de végül csak a következő év áprilisában emelték, húzták fel a helyére a kelyhet, mint egy gyűrűt a víztorony testén 15 darab egyenként 5 centiméter átmérőjű acélsodrony-kötél és egy, magyar mérnökök által kifejlesztett MLK elnevezésű olajnyomásos emelő segítségével. A munka nem haladhatott gyorsan a nagy súly miatt: egy másodperc alatt egy millimétert tudtak emelni a kelyhen. Az önsúly mellett még 80–90 tonnányi vasszerkezetet és egyéb építőanyagokat is a magasba kellett juttatni, hogy aztán rögzíteni tudják a kelyhet a helyén. Maga az emelési folyamat tíz napig tartott végül, közbeszólt az időjárás és a biztonságot szem előtt tartva az esős, szeles napokon felfüggesztették az emelést. 
Miután a helyére emelték a kelyhet, nem ért véget a munka. Rögzíteni kellett, fel kellett szerelni a függőtetőt és ki kellett alakítani benne két, összesen kétezer köbméter befogadóképességű medencét, amikben a vizet tárolhatják. És akkor még össze kellett kötni a tornyot a nyomócsövekkel, elvégezni a nyomáspróbákat, hogy aztán elindulhasson a próbaüzem. Az új víztorony tervezett átadási időpontja 1971. november 30-a lett volna, de ezzel megcsúsztak. Végül a négy próbanyomási alkalom, a medencék tisztítása, klórozása és a Köjál-vizsgálatok után 1972 májusában volt az első alkalom, hogy a városrészben már felépült házak vízellátását az új víztorony biztosította. Mint akkoriban a Hírlap megírta, a víznyomással nem volt gond a magasabban lévő emeletek lakásaiban sem. Azt is megírták ekkor, hogy a két városi víztorony külön működtethető és az atmoszferikus nyomáskülönbség miatt nem összekapcsolható. 

1974. október 25-én írta a Dunaújvárosi Hírlap, hogy megnyílt „a nagyközönség előtt a korábbinál lényegesen nagyobb területen a Dunaújvárosi Múzeum római kőtára. A castrumi víztorony és a Duna-part között – az egykori Intercisa területén – kellemes, esztétikus elhelyezésben várják az évezredes kövek a múlt iránt érdeklődőket.” Végérvényesen összekapcsolódott hát a több ezer éves épített örökség és az 1970-es évek építészeti bravúrja. 
1981-ben arról írt a sajtó, hogy javításokat kellett eszközölni a víztoronynál. Ez nem is csoda, hiszen az időjárás és a nem ritkán nyolcvan fokos hőingadozás kikezdte a kelyhen a tetőzet szigetelését. Akkoriban a szigetelés helyreállítása után a rézlemezekkel való borítást megfelelő megoldásnak tartották, amit nem kis kivitelezési bravúr és búvárok bevetésével el is végeztek. 1989-ben aztán ismét arról cikkezett a Hírlap, hogy a szigetelés helyreállítása ismét szükségessé vált, s emiatt ki is kellett vonni a víztornyot a forgalomból jó két hétre, amíg a munkálatokat elvégezték. 
Városunk kortárs vagy ha úgy tetszik új történelmében aztán a víztorony szerepelt a hírek között azzal is, hogy valaki fel akarta robbantani. Majd vízközmű-szolgáltatót is váltott a város éppen ebben a hónapban, lehet, hogy majd ennek is lesznek utózöngéi, mint a távhőszolgáltató-váltásnak, persze a víztorony ezek egyikéről sem tehet, az csak áll és közben teszi a dolgát. Immáron ötven éve...