Az éjszakai csendháborítást kilenc vödör vízzel jutalmazták

DH-összeállítás Pénzbüntetés kiszabását javasolta olvasói levélben S. Győző, a Petőfi ligetben élő olvasó, aki erős felháborodásának adott hangot a közterületek állapota miatt 1957 júliusának elején: „Nap nap után olvashatjuk újságunkban, hogy védjük meg parkjainkat, de ez úgy látszik, falra hányt borsó marad, mert ha végig megy az ember a Sztálin úton, vagy a Kossuth Lajos utcán, vagy akármelyik parkosított utcarészen – ökölbe szorul a keze. Letaposott virágok, megtépázott bokrok, derékba tört fák láthatók. Még mindig kevesen vagyunk, úgy látszik, akik szívügyüknek veszik, ha virágzik városunk… Nem ártana, ha egy kis népnevelő munkát fejtenénk ki a családoknál, ha elmagyaráznánk a mamáknak, miért is védjük parkjainkat. Aki meg nem hallgat ránk, nem ártana egy kis pénzbeli büntetést kiszabni. A rendet a zsebeken keresztül lehetne a legjobban fenntartani, olyan emberekkel szemben, akik a szép szóból nem értenek…” Az olvasói levélhez kommentárt is fűzött a szerkesztőség: „A parkok rongálóit pedig jelentsék fel a Városi Tanács Szabálysértési Hivatalánál. 

Több szomorú eset is történt 1957 júliusának elején. Sz. Tamás tízéves gyermekre az Óvárosban rászakadt a part. A gyermeket a mentők a sztálinvárosi kórházba szállították, ahol megállapítást nyert, hogy gerincoszloptörést szenvedett. 

Tragikus, halálos végű szerencsétlenség történt e hó (1957. július) 10-én a Sztálinváros-rácalmási határnál lévő Duna-parton. T. Mátyás 16 éves gimnazista a part szélén, az alig félméteres Dunában hűsítette magát, és hirtelen szívizomgörcsöt kapott. A szerencsétlen diák elmerült a sekély vízben, és csak később – amikor keresésére indultak – fedezték fel a halálos kimenetelű fürdőzést. 

Éjszakai csendháborításért kilenc vödör hideg víz járt. 

„A rendet a zsebeken keresztül lehetne a legjobban fenntartani”

„Legutóbb az egyik belvárosi utcában, éjjel 12 óra körül, több férfiból álló társaság vonult végig énekszóval, fejezve ki bizonyára jól töltött este hangulatát. Több lakó az emeleti lakásának ablakából kiáltott rá a duhajkodókra, akik azonban nevetve és még hangosabban énekelve, egymásba karolva tovább mentek. A következő házak ablakaiban is megjelentek a felébresztett borzas nők és férfiak, és hangosan követelték az éjszakai ének-szerenád beszüntetését. Itt sem használt a figyelmeztetés, és a jótorkú társaság még hangosabban kezdett lármázni. A harmadik háznál jött a színjáték igazi csattanója: a duhajok értek a ház kapuja elé, egy nagy loccsanás, és majdnem egyszerre 3-4 vödör víz zúdult a csendháborítók nyakába. Az ének, mint egy varázs­szóra abbamaradt… Három nap múlva az éjszakai tragikomédia megismétlődött. Valószínűleg egy másik társaság teli torokból énekelte a divatos slágereket, nem törődve azzal, hogy sok dolgozó éjszakai nyugalmát rabolják el. A nyitott ablakok mögül egy fej sem bújt elő, de egyszerre vagy 8-9 vödör víz ömlött a rendíthetetlen éneklőkre.” 

Egy notórius tolvajnő történetét osztotta meg olvasóival a lap 1957. július 19-én. „M. Klára 33 éves foglalkozás nélküli hajadont a napokban őrizetbe vette a rendőrség. M. Klára nyolcszor volt már büntetve lopás, sikkasztás, csalás és közveszélyes munkakerülésért. 1957. július 3-án este az óvárosi Felszabadulás étteremben S. Lajos budapesti lakossal szórakozott. A férfi ittas állapotba került. Zár­órakor együtt hagyták el az éttermet. Az óvárosi Szőlőhegyen S.-t elnyomta az álom, lefeküdt. Ezt kihasználva M. Klára lecsatolta a férfi karóráját, ellopta levéltárcáját 600 forinttal és kiskabátját. Utána ismeretlen helyre távozott. A nyomozás során a Sárközitől elvett karórát, valamint az ellopott kabátot az Óvárosban lakó »Trézsi« nevű személynél találták meg. M. Klárát Dunaföldváron fogta el a rendőrség, ahol egy italboltban szórakozott. Előállításakor tagadta tettét, majd a tárgyi bizonyítékok súlya alatt beismerő vallomást tett.” 

A rendőri szervekkel közösen tett őrjáratot a Sztálinvárosi Hírlap tudósítója 1957 nyarán. 

Havonta több száz baleset – hallhatjuk a közlekedési jelentésekből… A motoros száguld teljes sebességgel, egyszer csak észreveszi a közlekedési rendőrt. Még elég távol van. Veszettül fékez, radíroz egy darabon, aztán megáll. Tétován néz körül, jogosítvány nélkül veszélyes az ilyesmi ­játék. Mit tehet? Félreállítja a motort és babrálgatja, mintha valami baja lenne, közben sandán odapillant a tőle száz méterre lévő rend­őrre. Az mit csinál? Vár. Tudja már, hogy ez az ő páciense. Ennél fel­tűnőbben nem is csinálhatta volna. Megszökni? Nem érdemes. A BMW utolérné egy pillanat alatt és a büntetés megsokszorozódna… Aztán egy „imbolygó hollandi” botlott elénk, N. A. személyében. Rózsás hangulatban lehetett, hol az út jobb, hol a bal oldalán igyekezett továbbhaladni. Nem a legmegnyugtatóbb látvány volt, ahogy billegett alatta a motorkerékpár. Jogosítványt kérem! Nincs. Azonnal bevitték. Először a kórházba, megállapítani, hogy mennyit ivott, aztán pedig a fogdába…”