Mohai Lajos a napokban töltötte be kilencvenedik életévét, volt mire gondolni

Elsősorban beüzemeltetéseket végzett a vasmű és a város területén. Ennek kapcsán folyamatosan képezte szakismeretekkel a szerelőállományt. 1956-ban – vállalata – munkástanács-elnöknek választotta, amelyben megalkuvás nélkül a munkások, szerelők érdekeit képviselte. 1957. március 8-án letartóztatták. Három havi internálás után volt gázszerelő, fűtésszerelő, majd Tatabányán vezetőszerelő. 1960-ban került vissza Sztálinvárosba, ahol először a lakóterv, majd annak jogutódjánál, a Győri Tervező Vállalatnál, annak helyi kirendeltségén dolgozott tervező mérnökként. Újabb jogutód következett, a Dunaújvárosi Tervező Iroda, ahol folytatta munkáját. 

A város több lakóházának és középületének épületgépész tervezője (Barátság lakótelep, Római városrész, Petőfi Általános Iskola, gimnázium, óvodák, bölcsődék, sportcsarnok stb.). Később lehetőség volt arra, hogy a Rapid, majd a Marabu Gazdasági Munkaközösség vezetőjeként Ráckeresztúrtól Előszállásig vállalhassanak és vállaltak tervezéseket. Magántervezőként több száz családi ház, intézmény épületgépész tervezője volt. 1990-ben megszervezte a Kereszténydemokrata Néppárt helyi egységét és annak négy évig vezetője volt. 

Hobbija volt kulcsi szőlője, amelynek lakóháznyi tanyájában pihenést és őseitől tanult szakértelemmel szőlőt és bort gondozott, s mindenben megértő társa és segítőtársa volt Erzsi, a párja. Gyermekei, barátai és rokonai gyakorta voltak víg vendégek itt, nála. 

Kíváncsi volt. Sokat utazott. Több országot Európában: Görögország, Bulgária, Lengyelország, Olaszország, Franciaország, Spanyolország, Anglia, Németország és még Oroszország is. Egy-egy évi utazási programja volt. Ezekről fényképekkel illusztrált úti naplót írt. Ezek most a család birtokában vannak. 

Egy kalandos életút Sztálinvárostól, Kistarcsán keresztül Dunaújvárosig

– Első kérdésünk az volt, hogyan emlékezik vissza Sztálinvárosba érkezésére. 

– A város építésénél nagy volt a mérnökhiány, így a kezdetektől már komoly feladatokkal bíztak meg. Élénken él még bennem az első benyomás, a spártai körülmények. Egy tömegszálláson helyeztek el, eléggé kutya dolog volt. Egy hét múlva kaptam elfogadható lakást, ahol egy szobában ketten vagy hárman voltunk, s ez már normális helyzetnek számított. Később Dunaföldvárra költöztem albérletbe, s napi bejáróként úgynevezett „fakarusz” szállított Sztálinvárosba. Az Építőipari 26-os Tröszt egyik leányvállalatához kerültem, amely épületgépészeti kivitelezéssel foglalkozó szakcég volt. Első feladatom a vasmű területén elkészült létesítmények beüzemeltetése volt, amelyet egy szerelőcsoport irányítása mellett végeztem. Ez a munkám egy évig tartott. 

– Mi történt később 1957-ben, az 56-os események után, amikor letartóztatták és Kistarcsára internálták? 

– Szerencsére olcsón megúsztam, csak három hónapot töltöttem ott, embert próbáló körülmények között. Százhetvenen laktunk egy helyiségben, százhetvenünkre egy mosdó és egy WC jutott. Be kellett osztanunk egymás közt, hogy ki mikor megy vécére és mosakodni. A mosakodásra mindenkinek öt perce volt. Sokat éheztünk. Azzal úsztuk meg ezt az időszakot, hogy nagyon összetartóak voltunk. A külvilággal nem tarthattunk kapcsolatot. Nekem nagy szerencsém volt, hogy volt közöttünk egy újságíró, aki fegyőr kíséretében naponta kórházi kezelésre ment. A cipőm talpába elrejtettem egy ceruzabelet és WC-papírra írtam az üzeneteimet feleségemnek, amit a kezelő ápoló eljuttatott hozzá. Ennek köszönhető, hogy megúsztam három hónappal. Ügyvéd rokonom remek fellebbezést adott át az ügyészségnek, így sikerült a legkisebb internálási idővel letöltenem a büntetést. Az 56-os forradalom eltiprása után, amikor Nagy Imre már tudta, hogy semmi jóra nem számíthatunk, és jönnek majd a felelősségre vonások, szinte az egész ország úgy döntött, hogy sztrájkol, lassítja a munkát. Lázas semmittevés folyt az országban. Ezzel akartuk rákényszeríteni az oroszokat arra, hogy elhagyják hazánkat. Egyszer a szovjet városparancsnok összehívott bennünket. A tanácsházán találkoztunk, Tapolczai Jenőnél, az akkori tanácselnöknél, és az orosz tiszt megkérdezte, miért nem dolgozunk, miért megy minden ilyen lassan? Amikor várta a választ, megdöbbent, hogy nem tudunk oroszul. Jéger Ervin a tolmácsnak mondta, kérdezze már meg ezt a szovjet hatalmasságot, hogy milyen jogon van ő itt egyáltalán. A tolmács majdnem elájult, mert Jéger Ervin ragaszkodott hozzá, hogy pontosan így fordítsa le. Egyébként ő és testvére, Tamás voltak, a vasmű munkástanácsának fő vezetői. Később disszidáltak, nem is lehetett róluk semmit hallani, sajnos méltánytalanul elfelejtették e két nevet. A találkozón Tapolczait felelősségre vontuk, hogy hogyan képviseli a várost, ha ilyen emberrel hoz össze minket. Tapolczai elkezdett mosakodni, majd elsírta magát, hogy miért mondunk neki ilyet, amikor ő mindent megtesz a városért. Annyi igaza volt, hogy a saját kommunista módján igyekezett a várost minél szebbé tenni. 

– Korábban többször is említette, nagyon szeretett utazni, az utazásairól rengeteg fotóval ellátott úti naplót is készített. Az ön 56-os múltjával hogyan kapott egyáltalán útlevelet? 

– 1978-ban utazhattam először Nyugatra, akkor egy tanulmányútra engedtek ki, és kaptam útlevelet. Azután 1989–90-ben eljött a rendszerváltás, a szocialista rendszer megbukott. 

– Hogyan élte meg azt az időszakot? 

– Nagy Imréék 89-es újratemetésénél én is őrséget álltam. Örültem a változásoknak, és elvártam volna, hogy a városban szervezkedők megkeressenek és részt vehessek a rendszerváltás kialakításában. Azonban nem kerestek fel. Megmondom őszintén, megsértődtem és visszavonultam. Azután 1990-ben Tóth Imre keresett fel, hogy próbáljam itt megszervezni a Kereszténydemokrata Néppártot. Mondtam, rendben, elmegyek, de csak akkor, ha én leszek a vezetője. Sokan ismertek a városban, többen is csatlakoztak hozzám, és meglett a kellő létszám. Négy évig vezettem a KDNP-t Dunaújvárosban. 

– Rengeteg építőipari munka fűződik a nevéhez, mint épületgépészet-tervező. Mégis mi az, amit kiemelne, amire a legbüszkébb? 

– Mint megírtam, remek teljesítmény volt a Petőfi iskola és a gimnázium létrehozása, mindkettő nagyon szép létesítmény lett. Ide sorolom a Batsányi utcai öregek napközi otthonát is. De nagyon jó szívvel emlékszem az utolsó munkámra, a sportcsarnokra is, amely óriási feladat volt. 

– Igen szép kort megélt. Hogyan telnek a napjai? 

– Az egészségem romlik, egy éve nem hagytam el a lakást. Nehezen tudok megalkudni – idézőjelben – a semmittevéssel. Fizikailag nem vagyok jól, de a lelkem rendben van, bizonyos megelégedettséggel tudom összegezni azokat a dolgaimat, amelyekre az aktív tervezői időszakomban nem volt időm. Régi emlékeimet gyűjtöm össze, jegyzem papírra. 

A napokban jelenik meg az 56-osok voltunk című könyvem. A kulcsi szőlőt négy éve eladtuk. Három gyermekem van, két fiam, egy lányom, szerencsére mind sikeres emberek. Van négy unokám, nyolc dédunokám, és most jön a kilencedik. Gyakran meglátogatnak és büszke vagyok arra, hogy akik már felnőttek az utódaim közül, mind kvalifikáltak: orvos, hangmérnök, fagottművész, spanyoltanárnő. Ez az én elégtételem.