Közösségi élménnyé avanzsált a dunaföldvári vásár

Most már leülhettünk egy-két falatra, a hozzá való üdítőitalokra, és miközben kellemesen elbeszélgethettünk, nem a maszkot, hanem az igazi arcunkat mutathattuk a világ felé. Bár rémisztő eső- és viharfellegek járták körül a helyszínt, egy kis csepergéssel megúsztuk. Jó volt újra ott lenni!

Busi Balázs, akit világjáróként is emlegethetünk, Dunaújvárosból érkezett.

– Nagyon mély és kellemes emléket két vásárhelyszín hagyott bennem. Az egyik a Káli-medencében, a káptalanfüredi, a másik pedig, ahol most találkoztunk, a dunaföldvári. A régiesség tetszik benne, ami lassan már kihal a mai világból, de még az ilyen helyszínekből is. Az egyik például az alkudozás az eladó és a vásárló között. Hasonló élményt nyújtanak a ritkán, de még föllelhető szakmák képviselői. Örömöt adnak az itt többségükben házi jellegű ételeket kínálók is. Emellett a vásár nagy kavalkádja, a színei, a sokféle ember. A folyamatosan, mindenkivel való, sajátos humorú beszélgetések.

– Vannak, akik szeretnének elbújni az ilyen nagy tömegekben...

– Én nem. Nyitott szemmel járok, szívesen ráköszönök az ismerősökre, és amikor véletlenül bambán elmennék valamelyik mellett, egy kacsintással vagy egyéb testbeszéddel is jelzik, hogy „szia, én is itt vagyok!” Sok közismert emberrel is találkoztam. Úgy látom, hogy egyre inkább fogékonyabbak az emberek az ilyen rendezvényekre, mivel keresünk valamit, ami már nincs. A nyomait ott megtalálod.

– A vásározók bánatára nem az a típus vagy, aki mondjuk egy huszonöt literes piros fazékkal vagy egy vadi új kockás szvetterrel tér haza…

– Ezt jól látod. A városi gyerek kimegy a vásárba. Nekem ez a valami, nem a plázában való sétálás. A gyerekkoromból megmaradt autentikus csoda, hogy a „vásárfiához” ma is ragaszkodok. Például a gumicukros standokon egy-másfél kilóval jutalmazom magamat! – mondta kacagva.

– És amikor a nagyszájú asszony megkiabál?

– Visszakiabálok, alkudozok is, ha azt akarja. Játsszuk ki, barátság van.

– Az állatokat is megnézed a vásárba?

– Szeretem, nem hagyom ki. A belvárosban amúgy is ritkán látok mondjuk kecskét!

– Kibeszéllek: egy kemény féket nyomsz a pecsenyésnél is!

– Hát igen… az is a varázslat része. Az az illat… A dolog úgy működik, hogy a sült kolbász egy kis illatmadzagot köt az ember orrára, és azzal odahúzza az embert a standhoz! Ezt a mai napig sem tudom kivédeni. Akármilyen modern világban, gasztro- és táplálkozástudományokkal és diétákon élünk. Bizalommal ülök be hozzájuk, nálam ez egy életérzés kérdése.

– Ez egy kellemes, beszélgetős hely is.

– Legutóbb egy teknővájó cigány bácsival beszélgettünk, akitől csak azért vettünk fakanalakat, mert megsajnáltuk. (Lehetséges, hogy a mai világban nem az ő boltja a legmenőbb abban a sokaságban.) Ő aztán elmesélte a tradicionális fogásokat, és azt is, hogy kitől mit tanult a szakmájában. A hatására megelevenedett előttünk egy olyan világ, amit nem ismertünk, a gyermekeim pedig valószínűleg nem is hallanának róla, de majd én elmesélem nekik, amit ott megtanultam.

– Könnyen megnyílnak az emberek?

– Igen, mert ott valamiért hibernálódott egy világ. Sok olyan emberrel találkozhatunk, akik akkor születtek, amikor még nem volt szégyen az „idegenekkel” elbeszélgetni. Látni való, hogy föllelhetők a cserekereskedelem emlékei: „adj egy gatyát – adok érte fánkot”, és az ehhez hasonlók. Imponál. Én is így élem az életemet a barátaimmal, mert nálunk se mindig a pénz beszél, hanem gyakran a szívességekkel egyenlítjük ki egymás között a számlát.

– A hangulattáblázaton egytől tízig hol áll ez a hely?

– Tízet mondjuk nem, mert az nálam egy jó koncert, de a kilencest megadom rá, mert nagyon szeretem. Egyedi és nagyon ritka.

A találkozási ponton

Úgy tűnik, a vásárban mindenki a személyes ismerőse. A sátra, akár egy találkozási pont. A telefonban csak annyit mondunk egymásnak, hogy majd a kelés Dávid Istvánnál bedobunk valamit, és az úgy is lesz. A legutóbb a nehéz időszakban is jótékonykodó gazdával néhány szót is váltottunk.

– Falusi gyerek is tudsz lenni?

– Hogyne! A kedvencem, ahová leginkább szeretek elsétálni, az az állatok fölvezetésére elkerített terület. Részben a falusi emlékeim, másrészt az a nem kevés idő, amit (az egyik végzettségem a mezőgazdasági technikus) a növénytermesztéssel és az állattenyésztéssel eltöltöttem, nem múlik el nyomtalanul. Az otthoni saját állományunkat, bár a kisállattartás is kedves foglalatosság nekem, mára már fölszámoltuk. A csirkékkel például a róka és a nyest miatt akadt egy kis problémánk, amit idő híján nem tudtunk jól kezelni. A lovak sem idegenek tőlem, de a kedves barátaimtól ajándékba kapott szamár valahogy nem illett a képbe. Végül őt is sikerült megnyugtató módon egy megfelelő gazdának továbbadni, így mostanában a nézelődés maradt meg a számomra is.

– A vendéglátósnak milyen hosszú egy vásári nap?

– Nem túl rövid, de tartalmas elfoglaltság, az már biztos! A munkánk már előző napon megkezdődik a felkészüléssel és a rengeteg pakolással. A sátrat is fölállítjuk már előtte való délután, hogy ne keljen vasárnap hajnalban azzal kezdeni. Így aztán „ráérünk” fél ötkor a hattagú állandó csapattal kimenni a helyszínre…

Egy óra múlva már a finom illatokkal jelezzük, hogy jöhetnek hozzánk, készen állunk a reggeliztetésre! Először a messziről érkezett vásározók jönnek. Amikor jó idő ígérkezik, a hangulat is kiváló lesz, ha esőre áll, akkor egy kicsit morgósabbá válik. Mindenesetre a reggeli órák, ha egy kicsit kapkodósan is, de a bizakodásé. Délután négyre már egy kis szerencsével otthon is leszünk!

– Szeretik az emberek a vásári csemegét?

– Szerencsére a vásárlá­togatók közül is sokan és rendszeresen betérnek hozzánk. Gyakran a disznóvágásokat pótolva, tőlünk viszik a kóstolót a családjuknak. Az örök sláger a disznótoros, sült kolbász, hurka, de a fiata­labbak gyakran kérik a hamburgert vagy a gíroszt is. ­Egy-egy ilyen délelőttön én magam is beállok a pultba, mert szeretem az embereket kiszolgálni.

– Van még vásárfia?

– Azt vettem észre, hogy nagyon sokan már nem is tudják, hogy mit takar ez a kifejezés... Én nem feledkezem meg róla, mindig teszek egy sétát, hogy a családomnak vegyek valami különleges dolgot, amit csak ilyen helyen kaphat az ember. Meglepetésnek szánom ezeket.

– Alkudoznak még az emberek az eladókkal?

– Azokat is szeretem, nagyon jól tudom kezelni, ha valami remek ajánlattal leszólítanak az árusok. A legnagyobb bravúrom az volt, amikor egy „csodálatos” bőrkabátot kínáltak (csak nekem, és csak akkor) ötvennégyezerért. Hosszú alkudozás után levittünk háromezer ötszázra, mígnem végül csak elálltam az üzlettől. Nekem leesett egy kő a szívemről, de azt hiszem, mindketten elszomorodtunk egy kicsit, de a legfontosabb, hogy nem csapott agyon érte... Szívesen elnézem a mások hasonló sikereit, például, amikor valaki egy zsák krumplit vesz alkalmi áron, és legalább másfél-két kilométert cipeli a tömegen át az autójáig, a néhány száz forintos haszon biztos tudatában. Ő aztán jól megdolgozik érte.

– A vásár egy jókedvű esemény?

– Úgy gondolom, hogy igen! Látványos, rengeteg ismerőssel találkozhatsz, érdekes portékát láthatsz, sokat beszélgethetsz, ez egy jófajta közösségi esemény.