A kommunizmus elől menekült Amerikába

Csupó Gábor rajztehetségét édesapjától örökölte, aki noha mindig is látta fia tehetségét és forradalmi vizualitását, a kommunista Magyarországon kevésbé rebellis, s biztosabb megélhetést szánt fiának. Az iskolás fiú azonban nem adta könnyen magát. Komoly bosszúságot okozott édesapjának azzal, hogy folyton két örök szenvedélyének hódolt: hol rock-koncertekre járt klubokba, hol pedig filmvetítésekre szökött be a Fimmúzeumba és más mozitermekbe. Ekkoriban látta élete első rajzfilmjét, a 101 kiskutyát is, ami rögtön elvarázsolta. Elhatározta, hogy animációs filmalkotó lesz.

Egy közös barátunknál, Dráviczki Mártonnál találkoztam vele a kisapostagi Bárka Vendéglőben.

- Mennyiben köt Magyarországhoz a munkád, vagy csak a barátok miatt jöttél haza?

- Sok minden köt ide. „Kulturális vonalon” is szeretek itthon lenni, és rengeteg barátom is van Budapesten. Amikor kint, a hollywoodi filmstúdióm 2008-ban megszűnt, akkor kb. tíz-tizenöt magyar művész is, – akik nálam dolgoztak, – hazaköltözött Magyarországra. Velük nagyon közeli barátságban voltam és szeretem ezeket a régi ismeretségeket istápolni. Emiatt is szoktam hazajárni és más, régi barátaim is vannak, mint például Marci. Először vagyok egyébként lent Kisapostagon, élvezetes, mert nyugis, kellemes környék. Mondjuk Dunaújvárost még nem láttam, de kíváncsi vagyok, szeretnék átmenni oda is. Képekről ismerem csak, de még nem jártam soha ott. (Csak érdekességként említem: az interjút egy kishajó fedélzetén készítettem, amelyről a Duna felől is láthattuk szeretett városunkat. – a szerk.)

- Miért adja a fejét egy fiatalember arra, hogy szerencsét próbáljon külföldön, amikor még nem nagyon lehetett oda menni?

- Amikor én 1975-ben elmentem Magyarországról, akkor még egy más rendszer volt. Nekem az volt az álmon, hogy egy saját kis animációs stúdióban dolgozzak, mert nem voltam túl boldog a Pannónia Filmstúdióban akkoriban. Elképzeltem, hogy ha nagyon-nagyon sikeres tudok lenni, akkor esetleg olyan szintre is eljuthatok, vagy az ő közelükbe, mint a Jankovics Marcell vagy a Dargay Attila. Ahogy elnéztem az ő akkori környezetüket és lehetőségeiket, azt gondoltam, hogy nekem azért nagyobb igényeim lennének.

- Ők azért megkapták a nemzetközi elismeréseket.

- Természetesen, én mindig is tiszteltem és nagyon tehetségesnek tartottam és tartom őket. Azt láttam, hogy ők akkoriban Magyarországon az animációs csúcspontot képviselik. Nem is reméltem, hogy esetleg elkerülök az ő szintjükre, de én azt éreztem, hogy ha mégis sikerül, az sem elég nekem. Ezt úgy értem, hogy abban az időben nem lehetett saját céget alapítani, nem volt megengedett abban a rendszerben. Amikor arról olvastam, hogy nyugaton szabadpiac van, azt csinálsz, amit akarsz, akkor egy kicsit „megnyílt” előttem a világ, a lehetőség, és elhatároztam, kipróbálom.

- Abban az időben többen gondolták ezt, kikkel indultál el?

- Két Pannonia stúdiós kollégával, Fellner Pityuval, Varga Tamarával, és két zeneszész barátommal, Mándoki Lacival, és Szűcs Lacával, – aki az akkori Jam együttes billentyűse volt. Így öten nekiugrottunk a nagyvilágnak.

- Hogyan fogadták külföldön a Magyarországról úgymond végleg eltávozókat? Hogyan tudtátok elfogadtatni magatokat, a munkátokon keresztül, vagy elég volt magyarnak lenni?

- Nyilván nem volt elég csak magyarnak lenni, de minden nyugati ország örült a politikai menekülteknek, hiszen ezzel is tudták propagálni, hogy lám mennyi elégedetlen ember menekül a kommunista rendszerből. Minket is nagy örömmel fogadtak a németek. Több határon kellett átszöknünk minden papír és szinte minden pénz nélkül. Dániában kaptak el bennünket, ahol mi azonnal megkértük a politikai menedékjogot, de ezt elutasították és visszatoloncoltak Németországba. Igaz, a dánok már előre jelezték nekik, hogy a határon visszadobnak öt magyar menekültet, és hogy várjanak, segítsenek bennünket. A németek nagy örömmel fogadtak, újságcikkek jelentek meg rólunk propagálva, hogy „fiatal magyar művészek menekülnek a kommunizmusból” címmel.

- Aztán szétváltatok, Németország, Svédország...

- Nekünk pannóniás animátoroknak Stockholmban gyorsan kerekedett munka. Mándokiék pedig zenészként Németországban maradtak, ahol később nagy sikert arattak.

- Mit éreztél végül, amikor Amerikába érkeztél? Messzire kerültél a hazádtól, de a lehetőségek földjére léptél?

- Mind a kettőt. Előtte ugye Svédországban éltem négy és fél évig, Stockholmban. Ott egy animációs stúdióban dolgoztam, ahol évekkel később találkoztam egy amerikai hölggyel, Arlene Klasky-vel, aki grafikus volt. Ő volt, aki engem aztán átcsábított Kaliforniába. Követtem, és lényegében ő lett az üzlet és élettársam évtizedekig. Ma is ott élek és dolgozom Los Angelesben.

- Ebben a szakmában mindent elértél. Emmy-díjas produkciókban vettél részt. Számítottál rá, hogy megkapod?

- Mi nem a díjakért dolgozunk, mi azért csináljuk az egészet, mert szeretjük a munkánkat. Örömmel gyártottuk ezeket a rajzfilmeket. Nyilván örültünk az elismerésnek és a sikernek. Ezek még jobban segítették az üzlet előmenetelét, mert amikor az első Emmy-díjas stúdió vagy, többen felfigyelnek rád. Azért sikerült nekünk ilyen sikereket elérnünk Los Angelesben, mert mást készítettünk, mint a többi stúdió. Mivel nekem európai hátterem volt, ezért én szerettem volna behozni az európai stílust, grafikát, ami modernebb, avantgartabb, művészibb, mint az amerikai. Nem az a megszokott, egy kaptafára rajzolt krumpli orrú figura, amelyet például Hanna-Barbara gyártott évtizedeken keresztül. Amikor kikerültem Los Angelesbe, épp a Hanna-Barbara animációs stúdió vett fel. Ott voltam hat hónapig, de szinte el akartam menekülni, mert beleestem abba a gyártásba, amit pont nem szerettem. Amikor alkalmunk nyílt arra, hogy a saját stílusunkat kifejlesszük, akkor nyilván az európai kulturális emlékeimre építettem fel a stílusomat. Ahogy kezdett a stúdió növekedni, rengeteg európai művészt áthoztam Magyarországról a Pannoniából is, Zágrábból, a kijevi stúdióból, mindenkit, akit úgy éreztem letettek valami érdekeset az asztalra.

- Egy hatalmas produkciót létrehozni és ennyi embert kivinni oda, kell oda, ahhoz kellettek a sikerek, meg kellett ezt alapozni szakmailag és anyagilag. És persze kellettek és kellenek támogatók is.

- Az anyagiak nyilván a szakmai sikerekből jöttek. Egyre jobban épült a stúdió. Az első öt évben reklámfilmekkel, kisebb promóciókkal kezdtünk, TV csatornák logóit animáltuk, ezek is nagyon jól fizettek. Amikor elkezdtük a Simpson családot gyártani a Tracy Ullman Showba, akkor kerültünk be igazából a TV sorozatok gyártásába. Onnan nőtt ki a saját Simpson show, amikor már nem csak két perces műsorokat kellett leadni hetente, hanem félórásakat. Ezután figyelt fel ránk az egész szakma.

- Hogy érzed, mi volt a titka a Sipmson család sikerének?

- Eltért az átlagostól és felfigyeltek rá, hogy mi ez. Nagyon jó írók voltak, amiért én nem tudok kreditet kérni, meg nem is akarok, mert nem én találtam ki a sorozatot. Mi csak életre keltettük, mint egy animációs stúdió. A 20th Century Fox-nál volt egy producer, Jim Brooks, aki „TV sitcomokat” gyártott (a televíziós vígjátékok egy alfaja, amelyben a szereplők és a helyszínek mindig ugyanazok, a komikum forrása ezeknek az ismert szereplőknek és helyszíneknek szokatlan, érdekes helyzetekbe való helyezése.- a szerk.) és Angliából áthozta Tracy Ullmant, aki egy komikus volt. Félórás élő cselekményes showkat forgattak le vele, ahol vicceket mondott és „szituációs komedikbe” keveredett. Jim úgy vágta meg a műsort, hogy pörgős legyen, így a 22 perces műsor legtöbbje 20 percesre sikeredett. Ekkor az egyik producernek az az ötlete támadt, hogy töltsék ki valamilyen rajzfilmmel a műsort. Jim kitalálta, hogy keressék meg Matt Groeninget (később rajzfilmkészítő, forgatókönyvíró és producer – a szerk.), aki akkor az egyik heti újságba karikatúrákat rajzolt. Ő azonban nem volt animátor, csak a Jim úgy képzelte, hogy biztosan tud animálni is. Ekkor derült ki, hogy ő ehhez nem ért. Ezután kerestek meg bennünket.

- Annak idején te sem tudtál animálni, csak rajzolni a Pannoniában.

- Az iskolában nem tanították az animációt, de a Pannoniában volt egy felvételi, ahol 300 jelentkezőből felvettek ötöt. Ebben én is benne voltam és ráadásul a négy osztálytársammal jutottunk be. Mi rajziskolába jártunk, nekünk az őrületünk és mindenünk volt a rajz. Mi öten összeálltunk és éjjel – nappal hülyébbnél hülyébb figurákat rajzolgattunk. Ismertük és mimikáltuk a Disney dolgokat, tehát mi már olyan előnnyel indultunk, hogy nálunk egyből érezték, hogy milyen nagy rajzfilm-őrültek vagyunk. Ott egy komoly hathónapos belső kiképzés volt, ahol tanították a fázisrajzolásnak, a kulcsrajzolásnak a trükkjeit és az animációnak a folyamatát. Ezek voltak azok a minimális alapok, amire később az ember felépítette a tudását. Minél többet gyakoroltam, csináltam, annál nagyobb tapasztalatot szerezhettem.

- Úgy tudom élő-cselekményes filmet is rendeztél, zenével is foglalkoztál. A 2017-ben megjelent Pappa Piát is te rendezted. Zenei és kreatív vitád volt Andy Vajnával, aki szerinted giccses irányba tolta a filmet. Nem a történethez illő fiatalos zene volt javasolva, amit kifogásoltál és „harcban álltál” vele emiatt. Hogy élted meg azt a forgatást, azt a filmet?

- Az már a harmadik élőcselekményes filmem volt. Ezt szeretem és élvezem csinálni. Ezt azért fogadtam el, mert tele volt olyan zenei ötletekkel és zenével, amiken én felnőttem. Eleinte Andy nekem úgy adta elő az egész projektet, hogy úgy lesz elkészítve, úgy rendezem, vágom, ahogy én akarom. Úgy is indult el, de aztán az Andy a vége felé elég komolyan beleszólt és olyan irányzatot erőltetett rám, ami miatt sajnos eléggé össze is kaptunk. A filmnek kb. az 50 százalékában én, és kb. 50 százalékában Andy nyert. Én pörgősebbre, vadabbra szerettem volna a filmet, míg ő a hagyományosabb, tradícionálisabb, kiszámíthatóbb vonalat nyomatta. Én ki akartam parodizálni a musicalt, – mert ezt a műfajt nem is lehet komolyan venni, – ezt viszont Andy nem engedte. A vágásnál is komoly vitáink voltak. Aztán nyilván ő győzött, mert ő volt a „nagyfőnök”, ő adta a pénzt. Úgy kellett befejezni, ahogy ő akarta. A filmnek nagy kasszasikere lett, de a legtöbb kritikus lehúzta, úgy gondolom sok igazság is volt abban, amit megfogalmaztak. Viszont anyukám szerint a legjobb magyar film, amit valaha látott, már csak ezért is érdemes volt megcsinálnom.

- Mi járatban vagy most Magyarországon, azon túl, hogy nem tudsz visszamenni a koronavírus miatt? (az interjú még a pandémia ideje alatt készült – a szerk.)

- Két dolog történik. A Magyar Művészeti Akadémia elkezdett egy könyvet íratni az életemről. Az írók és a producerek kértek meg, hogy jöjjek haza az interjúkra. Több személyes találkozót is megszerveztünk, de azóta szinte csak videókonferencián beszéltünk. Ősszel jövök majd vissza, ezt folytatni és úgy tudom, hogy egy dokumentumfilmet is terveznek. Meglátjuk mi lesz belőle. Ezért is jöttem most a család nélkül. Általában a kislányommal és a kedvesemmel szoktunk jönni. Most egyedül jöttem, mert a gyermek még iskolába járt, – amíg be nem jött ez a vírus és ő is most csak otthonról tanul.

- A magyar filmgyártás számos képviselőjével jóban vagy, Kálomista Gábortól, Dráviczki Marciig. Milyen velük dolgozni?

- Amikor együtt vagyunk, együtt dolgozunk Gáborral vagy Marcival, mi mindig nagyon jól megértjük egymást. (Nevetnek.) Könnyű velük dolgozni, nincsenek viták. Gáborral két filmet készítettem: az Immigrants Jóska menni Amerika című rajzfilmet, és a Pappa Piának pedig ő volt az egyik producere a Tőzsér Attila mellett. Sajnos a Gábornak Andy nem nagyon adott porondot arra, hogy kreatívan is beleszólhasson, vagy mellém állhasson, hiszen a Gábornak is az volt a véleménye, hogy az én irányvonalamat képviseljük. Andy ellen nem nagyon lehetett hadakozni, az volt, amit ő akart.

- Az elmúlt években azért megnyomta a magyar filmművészet nemzetközi rangját.

- Andy kitalált és megvalósított egy nagyon jó rendszert, amely kereteken belül komolyabban lehet támogatni a magyar filmipart. Nemzetközi mércével is komoly eredmények születtek, mint az Oscar-díj és még rengeteg jelölés is.

- Mint jobboldali érzelmű ember, mit szólsz a migrációhoz, hiszen ahonnan jönnek, ott már nincs háború, gazdasági értelemben próbálják destabilizálni ezeket az országokat. Főleg a déli államokat és Közép-Európát is.

- Nyilván vannak olyan menekültek, akiknek komoly segítségre van szükségük. Ez nem azt jelenti, hogy korlátlanul kinyissuk a határokat és ellenőrizetlenül akárki bejöhessen. Megnézhetjük más országokban, ahol ezt megengedték, a bűntettektől, a terrorizmustól kezdve nemi erőszakig minden megnőtt, párhuzamos társadalmakat, radikális közösségeket hozva létre. Muszáj megérteni, hogy nem lehet mindenkit a határon átengedni, aki ott kopog. Ezt a törvényt alkalmazza az elnök, Trump is Amerikában. Ugyanez a rendelet van most Magyarországon is, amivel én teljesen egyetértek. Nyilván ennek sokan nem örülnek, pláne azok sokasága, akik ingyen szeretnének betelepedni egy társadalom ölébe, kihasználva a juttatásokat. Szerintem, ha egy nagyon komoly külföldről menekült szakember, aki büntetlen előéletűként kérvényezi azt, hogy ő Magyarországra szeretne jönni és ténylegesen dolgozni, beilleszkedve a társadalomba és a kultúrába, az megfontolandó. Úgy tudom, a magyar kormány ezt a logikát teljes mértékben támogatja és gyakorolja.