Elmélkedés

Láttuk a közösségi média képein, hogy lesöpörték a boltok polcait: a liszt, a cukor és az élesztő tűnt el legelőször, aztán a higiénés szerek. Bizonyos értelemben érthető, hiszen nem tudtuk, mire számítsunk, meddig tart a veszélyhelyzet.

De ilyenkor mutatkozik meg, hogy napjainkban a többség mennyire másként él és vezeti a háztartását, mint hajdanán. Fiaim mindig megmosolyogtak, hol elnézően, hol bosszankodva, hogy nálam – régimódian – mennyi minden van a spájzban, a fagyasztóban. Azt hiszem, nem vagyok egyedül ezzel. Mert a háború után születettek közül bizonyára sokan azt láttuk faluhelyen édesanyánktól, hogy otthon mindig volt liszt, zsír, cukor, mák, bab, de gyufából, gyertyából és szappanból is kellett, hogy legyen tartalék. (No meg a kertben megtermett minden.) Keveset jártunk boltba. Nem éltünk nagy lábon. Ritkán ettünk húst, nem volt meg mindenünk. De mi már nem éheztünk. S ez nagy eredménynek számított.

A koronavírus okozta Maradj otthon! „program” egyik napján eszembe jutott egy emlékem. 1971-ben a leningrádi egyetemen az egyik órán a Néva-parti várost érintő második világháborús eseményekről beszélgettünk, arról a csaknem kilencszáz napról, amikor a német hadsereg bekerítette, elzárta a várost, s a teljes megsemmisítésére törekedett. A tanárnő szerint az egymillió áldozatot követelő blokád utáni évtizedekben a leningrádi háziasszonyok nem tértek úgy nyugovóra, hogy ne legyen valamennyi kenyér a háznál.

Most a világjárvány kapcsán olvasgatom olaszországi ismerőseim bejegyzéseit. Visszatérően arról írnak, miként változtatta meg az emberi hozzáállást a koronavírus miatti szükségállapot. Sok mindenben, de most csak a vásárlást, az étkezést említem. Azt írja az egyik: a boltban nem veszek öt kiló húst, mert sokan állnak mögöttem ugyanarra várva. Nekik is kell, hogy jusson. A másik: kevesebbet eszünk, s ez is elég.

Bár most nincs fegyverekkel vívott háború – de bizony kritikus lehet a helyzet. Ezalatt sok új dolgot tanulunk önmagunkról és egymásról. Jó, ha ilyenkor nem az ösztönök veszik át a hatalmat, hanem a megértés, az összefogás, az empátia, a segítő szándék. Felelősen, embertársainkra, a közösségre is gondolunk. Mert csak így lehet együtt túlélni, kilábalni. Ezért maradunk otthon. Ezért kell, hogy maradjon a többieknek is a polcon kenyér, hús és más. Mert mi ennyit tehetünk. Meg azt, hogy kifejezzük a tiszteletünket azok iránt, akik keményen küzdenek a betegekért, vagy helytállnak más-más területen: kenyeret sütnek, szállítanak, dolgoznak.

Most azt is megtapasztaljuk, hogy milyen könnyű a biztonságosnak hitt világunkat elveszíteni. Ezért kell, hogy legyen tartalékunk – kenyérben, érzelemben, emberségben.

Miközben ezt írom, csörög a telefon. Egykori tanítványom hív: ha kell valami a boltból, szóljak. A közösségi oldalon is üzenetet kapok, vagyis inkább parancsot: maradjak otthon. Ha kell, jönnek, segítenek. Hát maradok! Maradjunk! Nem csak önmagunk egészségéért, hanem mindnyájunkért.

Vigyázzunk magunkra és egymásra!

Vezető képünk illusztráció.