Széchenyi Dunaújvárosban

Széchenyi Krisztiánnal beszélgettem, aki közvetlenségével és barátságos stílusával hamar megadta az interjú kellemes hangulatát.

– Szólíthatom gróf úrnak?

– Akár szólíthat – mondta barátságosan, nevetve –, de tegeződhetnénk inkább? Nem használom a grófi címet. Magyarországon nem jellemző, hogy a nemesi családok tagjai előszeretettel viselnék ezt a rangot. Külföldön jobban elterjedt a nemesi cím, így van ez például Erdélyben is.

– Gyermekként büszke lehettél a család szellemi örökségére, vagy inkább titkolni kellett?

– Én a rendszerváltás hajnalán voltam kisiskolás, nekem nem jelentett már problémát a felmenőim neve és rangja. Velem ellentétben édesapám nagyon megsínylette a nemesi ágat. Tízéves volt 1950-ben, amikor mindenünket államosították. Kisemmizték a családot, és hirtelen a nagy elismertségből és megbecsülésből, osztályidegenként a társadalom ellenségei lettünk. Nagyapámat, aki bár a kormánynak dolgozott fordítóként, elhurcolták és börtönbe zárták a neve miatt. Édesapám gyermekkora és szinte az egész élete a felmenőink tetteinek negatív megítélésében telt. Sok iskolából kicsapták a neve miatt. A negyedik gimnáziumban tudott csak leérettségizni a család barátjának, egy magasabb tisztséget betöltő papnak a segítsége révén. Édesapám nem is nagyon beszélt ezekről a dolgokról, mert annyira megviselték a történtek.

– Maradt valami legalább az ősi birtokokból, vagy tárgyi, családi emlékekből, relikviákból?

– Nekünk nincsenek családi emlékeink, hiszen az államosítással azok is elvesztek, de akik külföldre szöktek abban az időben, azok meg tudtak menteni pár emléket. A rendszerváltást követően minimális földet és kárpótlási jegyet kaptunk. Ez azonban töredéke volt csupán a család korábbi vagyonának. Édesapám nem értett a földhöz, így hamar ki is semmizték. Talán egy budapesti lakást tudtak venni a család kárpótlásából.

– A család nemesi vérvonala mit jelent számodra?

– Nagyon sokat! Büszke vagyok a felmenőimre, akik nagyon sokat tettek a hazáért, Magyarországért. A Széchenyiek lezármazottjaként élni hatalmas felelősség. Igyekszem úgy élni az életemet, hogy méltó legyek az ősökhöz, s ne hozzak szégyent erre a névre. Én nem tudok olyan nagy dolgokat tenni, mint ők, de a munkámban igyekszem a legjobbat hozni és ez által öregbíteni a Széchenyi nevet.

– Mivel foglalkozol?

– A Varidance társulatban dolgozom mint táncművész. Ez tulajdonképpen a Bartók Táncszínház társulata is. Vezetőnk, Vári Bertalan hat esztendeje a Bartók kamaraszínház tánctagozatának művészeti vezetője. Számos sikeres darabban táncoltunk már.

– Ki tudnál emelni pár nagysikerű, vagy emlékezetes produkciót?

– Kiemelni nem szeretnék, mert szinte mindegyik a kedvencem volt. Ki ezért, ki másért. Sok nagy rendező alatt játszottam, táncoltam, akikre felnéztem, és sok színésszel, akik mellett megtisztelő volt színpadon lenni. Természetesen inkább azok a darabok állnak közel a szívemhez, ahol a táncban kihívás van. De így van ez a prózai szerepekkel is, mert néha azt is tudni kell játszani.

– Milyen előadásokban láthatunk Dunaújvárosban?

– A Toldiban, a Twist Olivérben és a Táncirkuszban lesz a következő dunaújvárosi produkciónk. Bár a Twist Olivér nem igazán táncos darab, élvezet benne játszani. A zene, a forgatókönyv nagyon jól meg lett írva. A Táncirkusz a mi társulatunknak a külön táncestje. Nemrég volt a bemutatója, és abszolút pozitív visszajelzéseket kaptunk. Az előadás nagyon színes, szép jelmezekkel, jó fényvilággal, remek díszlettel és csodás táncokkal van tele. Igazán jó darab.

– Van kedvenc helyed a városunkban? Hol szoktál megpihenni?

– Amikor próbák vannak, és sok napot töltök Dunaújvárosban, a Művészben és a Cornerben pihenjük ki a fáradalmakat. A Duna-part nagyon szép, oda szeretek lejárni, ha időm engedi. Oda, ahol azok a nagy fémszobrok vannak. Teljesen megnyugtat, lecsendesít. Bár ez a város Budapest után maga a nyugalom. Igazából még nem szoktam hozzá, hogy budapesti vagyok. A Balaton mellett nőttem fel és a táncművészeti főiskola miatt mentem fel Pestre. A feleségem is a Balaton mellett nőtt fel.

– Onnan az ismeretség?

– Nem. A tánc és a társulat hozott össze bennünket. Nyolc hónapja született meg a kislányunk, Lili. A feleségem és a kislányom aranyozzák be az életemet, de nagy öröm az is, hogy táncolhatok. Igazán boldognak érzem magam így!