Emlékezés – Vukovár a nemzeti ellenállás szimbólumává vált

A horvátországi Vukovár, amely a Duna partján, Szlavónia és Szerémség határán helyezkedik el, az elmúlt év augusztusa óta testvérvárosi kapcsolatot ápol Dunaújvárossal.

A horvát település a XIX. és a XX. században már fontos stratégiai és regionális központtá fejlődik. A városban hosszú idő óta békében éltek horvátok, szerbek, magyarok szlovákok és ruszinok. A folyamatos ipari fejlődés bizonyos jólétet biztosított az ott élők számára.

A második világháborút követően a németeket kitelepítették, helyükre Jugoszlávia fejletlen vidékeiről költöztettek telepeseket, megváltoztatva ezzel a város demográfiai összetételét. A jelenlegi szerb-horvát határt 1945-ben egy jugoszláv kormánydöntés értelmében húzták meg, ami komoly szerb nemtetszést váltott ki, hiszen jelentős szerb népességet hagyott horvát oldalon.

Az utolsó, 1991-es jugoszláv népszavazás adatai szerint Vukovár községben a 84 189 lakosból, 36 910 (43,8 százalék) horvát, 31 445 (37,4 százalék) szerb, 6124 (7,3 százalék) jugoszláv, 1375 (1,6 százalék) magyar és 8335 (9,9 százalék) egyéb nemzetiségű volt.

Nacionalista törekvések

Josip Broz Tito jugoszláv elnök halála után a volt délszláv köztársaságokban fokozatosan erősödni kezdtek a nacionalista törekvések, amelyeknek a központi belgrádi kormány már nem tudott gátat szabni. A horvát és a szlovén reformtörekvések a két volt jugoszláv állam függetlenségét célozták meg, ami ellenkezett a szerb nacionalista vezér, Slobodan Milošević elképzeléseivel, miszerint a horvátországi és boszniai szerb területeket az anyaországhoz kell csatolni. Az időközben Horvátországban hatalomra került Franjo Tuđman vezette Horvát Demokratikus Közösség egyre jobban a független horvát állam megvalósítását tűzte ki célul, és 1991 júniusában bejelentették Horvátország Jugoszláviából való kilépését, ami rögtön heves szerb reakciót váltott ki. A szerb verzió szerint, ahogyan Horvátország kikiáltotta egyoldalúan a jugoszláv szövetségből való kiválást, úgy a szerbek szintén kikiáltják a kiválásukat Horvátországból, és megalakították az úgynevezett Krajinai Szerb Autonóm Területet.

Fájdalmas sóhajtást küldött

Jakumetović Rozália, Rózsika, a Vukovári Magyarok Egyesületének elnöke az ottani magyarok nevében is megható üzenetet, fájdalmas sóhajtást küldött a dunaújvárosi emlékezőknek. Szerkesztett formában ebből idézünk. „A Hősöknek, akik az életüket az ország oltárára fektették, dicsőítő köszönettel tartozunk. Sajnos az ember néha későn jön rá, hogy az emberi élet csak egy pillanat… rohanunk, küzdünk a vagyon, a gazdagság után, eközben nem látjuk azt, hogy a világ legnagyobb gazdagsága az emberi szeretet, bennünk lakozik. Nem kell fizetni érte, csak élni kell vele, ki kell nyújtanunk a kezünket, és a megbotlott embert felsegíteni, szeretetet adni neki. Ez az élet értelme. A honvédő háború óta így élem az életem… a jó Isten vigyázott reám, és feladatot adott… a magyarságot fenntartani, az embert szeretni, és mindezt tovább adni. Ha majd egyszer nem leszek, emlékezzetek tetteimre és szavaimra! Kedveseim, fogadjátok szeretetemet, és adjátok tovább a szebb és a békés jövőért!” A szerbek emlékezetében még élénken élt a második világháború idején német segítséggel létrejött Független Horvát Állam, ahol szerbek száz­ezreit végeztek ki az usztasa koncentrációs táborokban, ez is egyik fontos tényezője volt a későbbi fegyveres összetűzéseknek. Erre a történelmi drámára erősen rájátszott a miloševići szerb vezetés. Ettől a pillanattól kezdve mindkét fél erőteljesen kezdett fegyverkezni, így az első komoly összecsapás helyszíne nem véletlenül, a határvonalon lévő Vukovár volt.

Az ostrom

A kelet-szlavóniai horvát város ostroma 1991. augusztus 26-án, a városi múzeumot ért találattal kezdődött, és 1991. november 18-ig tartott. A 87 napos ádáz harc a második világháború óta történt legszörnyűbb eseményeket okozta a városban, ahol a civil lakosság szenvedése minden emberi mértéket meghaladta. Szerb oldalon a kiválóan felszerelt Jugoszláv Néphadsereg 36 000 katonája és az őket támogató különböző szerb paramilitáris csoportok voltak, velük szemben a könnyű gyalogsági fegyverekkel ellátott kb. 1800 horvát, magyar és szlovák védő állt. Sokan csak vadászfegyverrel rendelkeztek, a csata alatt többször kritikus lőszerhiány lépett fel, de nem adták fel. A vukovári horvát erők parancsnoka a Jugoszláv Néphadsereg korábbi tisztje, Mile Dedaković volt, aki önként érkezett Vukovárba, majd átvette a védelem irányítását. Az ostrom alatt egyszerűen csak Jastrebként, azaz Héjaként emlegették.

A horvátok védekezési stratégiát választottak, rajtaütésszerű támadásokat vezettek a szerbek ellen. Az ostromló szövetségi hadsereg támadások sorát indította, átütő sikerek nélkül. A nyílt terepre tervezett fegyverzete használhatatlan volt Vukovár szűk utcáin. A horvát védők a kézi páncéltörőkkel hatalmas veszteséget okoztak a támadók harckocsi­állományában. A reguláris tüzérség támogatása is hiányzott, szerb parancsnokok nem értettek a városi hadviseléshez, így nem tudták kamatoztatni hatalmas erőfölényüket, ezt tudták kihasználni a város védői. A szerbek végső elkeseredésükben, Vukovár ellen tüzérségi és rakéta-zárótüzet vetettek be. A bombázás intenzívebb volt a sztálingrádinál is. A Vukovárban maradó több ezer civil pincékben és a hidegháború alatt épült óvóhelyekben húzta meg magát, embertelen körülmények között. Vukovár polgári lakói közül sokan nyomorúságos körülmények között, az éhenhalás küszöbén éltek, egyikük így írta le a csata csúcspontjakor tapasztalható körülményeket:

„Október elejére elfogyott a cigaretta. Az emberek szőlőlevelet vagy teát használtak. Nem volt élesztő a kenyérhez. Fiammal és feleségemmel konzerveket ettünk. A bombázás egy nap 24 órán át tartott, de a fegyverszünetek még rosszabbak voltak. Mikor az emberek kijöttek az óvóhelyről, hogy igyanak a kútból, a mesterlövészek lelőtték őket. Nem tarthatsz két hónapig egy helyen egy gyermeket, ha süt a nap reggel, kiszaladnak játszani, lelövik őket is.”

A nehéztüzérséggel rendelkező szerb ostromlók a harcok ideje alatt szinte a földig rombolták az egykor virágzó várost. Az ostromot a szövetségi hadsereg legkorszerűbb harci eszközeivel végezte, a szerb kormány hathatós támogatásával. A szerb belügyminisztérium pedig a különböző szerb szabadcsapatok tevékenységét koordinálta. A jugoszláv illetve a szerb oldalon a hadsereg mozgósítása további gondokba ütközött, mert a bosnyák, albán és a Vajdaságban élő magyarok nem voltak hajlandók harcolni a horvátok ellen, szerb célokért. Sokan dezertáltak, vagy egyszerűen át sem vették a katonai behívót.

A megtorlás

Amikor a város végül 1991. november 18-án elesett, a szerb erők több száz katonát és civilt mészároltak le, és legalább 31 000 polgári lakost deportáltak a városból. A legvéresebb eseményre akkor került sor, amikor a vukovári kórházból több mint 200 magatehetetlen horvát sebesültet az ovčarai sertéstelepre vittek, először megkínozták, majd brutálisan megölték őket.

A jugoszláv hadsereg tartalékosai közé beépült egyik újságíró később erről így írt:

„Vukovár eleste után az embereket sorba állították, és sétára kötelezték a fogva tartás helyszínén. Ahogy a rabok sétáltak, helyi szerb félkatonai szervezet tagjai véletlenszerűen kiválasztottak közülük pár embert, azt állítva, „háborús bűnök” miatt ki kell őket végezni. Ezek az emberek többségükben olyan horvátok voltak, akik a teljes ostromot pincékben, sokan közülük a kórház alatt töltötték. A védtelen emberek teljesen ki voltak szolgáltatva a győzteseknek.”

Vukovárt etnikai tisztogatás keretén belül szerbbé tették, és a függetlenségét kikiáltó Krajinai Szerb Köztársaság része lett. A nemzetközi megfigyelők a csatát követően sikertelenül próbálkoztak az emberi jogok betartatásával. Az ENSZ képviseletében Vukovárba látogató megfigyelők munkáját, a Jugoszláv Néphadsereg tisztjei szisztematikusan megakadályozták és zavarták, valósággal ellehetetlenítették.

A fordulópont

A harcokban azonban a Jugoszláv Néphadsereg is nagyon komoly veszteségeket könyvelt el, így jelentősen megcsappant az ereje, ami fordulópontot jelentett a későbbi horvátországi háborúban.

A szerb offenzíva lendülete elfogyott, így Eszék és Vinkovci bevételét már nem tudták megvalósítani, a horvát hadsereg ezt az időt, haderejének megerősítésére fordította, ami ahhoz vezetett, hogy négy év múlva felszabadította az összes horvát területet, kiűzve a szerb agresszort.

Slobodan Milošević a nagy Szerbiáról szőtt álma itt kezdett szertefoszlani, de ehhez kellett egy Vukovár, a hősi védőivel.

Azóta november 18-án Horvátország minden településén megemlékeznek a vukovári csatáról, fejet hajtva az elesettek előtt. Ezt nevezik „Az emlékezés napjának”.

A délszláv háború után, a Horvát Szábor (Parlament) Vukovárnak a Hős Város címet adományozta, ami különleges státust biztosít számára a horvát közigazgatásban.

Előadás a csatáról

A vukovári csatáról tart előadást Farkas Lajos múzeumigazgató az Intercisa Múzeumban, 2018. november 15-én, csütörtökön, 17 órakor a II. emeleti teremben. A belépés ingyenes.

Irodalom: Bitka za Vukovar című horvát tanulmány.

Marijan, Davor. Bitka za Vukovar (horvát nyelven). Zagreb: Hrvatski institut za povijest (2004).

Stanković, Milić. „Hrvatsko ludilo i Pandorina kutija”, NIP Pogledi d.o.o., 1992. január 17. 25. oldal (szerb nyelvű)

Vukovar 1991. i sedamnaest godina poslije, Vir turizam d.o.o., 2008. november 1., 19. oldal (horvát nyelvű)