2018.04.13. 11:30
Mély, távoli dallamok jártak vissza Berecz András Sinka-ének estjén
A Dunaföldváron előadott Sinka-ének című produkció során valami olyan archaikusságot érezhettünk, valami olyan ősi réteg bomlott ki énekből, zenéből, táncból és szóból, hogy a gyönyörűségtől néha megborzongott az ember. „Nagyanyáim s szépanyáim lelke dalolt nekem a pusztán, hogy keljek fel a virágok közül, s induljak el a dalok jussán” – írta a bihari mezítlábas fekete bojtárból az egyik legdrámaibb hangú huszadik századi költővé lett Sinka István (1897–1969) gyűjteményes kötete mottójaként.
Berecz András Kossuth-díjas ének- és mesemondó Dunaföldváron lépett fel Fotó: Alföldhír.hu
Berecz András, a Kossuth-díjas ének- és mesemondó a Nagyszalontán született, nagyon mélyről jött pásztorköltő verseit szólaltatta meg – azaz énekelte el. Mint mondta, „elvegyítette” a népdalokkal, hiszen ha megadatott volna Sinkának kétszáz év egy egészséges közösségben, költeményeit, balladáit ma népdalként énekelnénk. De a középiskolában se tanítjuk. Hogy Berecz András miért dalként adja elő a Sinka-verseket? Verseiben már régóta dallamokat hallok. Sok köztük a 6–8 szótagos dalforma. Elkezdtem ezeket a verseket Sinka szülőföldje, Bihar dallamaiba belerakosgatni. Aztán népdalokat helyeztem elébük-mögéjük, ravaszul, hogy aki hátradőlve hallgatja, vakarózhassék: ez most népdal vagy Sinka-vers? – kapjuk meg a választ a Sinka-ének című albumhoz tartozó könyvben.
Németh László szerint Sinka a legmélyebb emlékű magyar költő, akiben mély távoli dallamok jártak vissza.
A művész ízes történeteire sokat kacagtunk
Ezek a távoli dallamok csendültek fel Berecz András hangján, s zenészkísérői – ifj. Szerényi Béla és Szabó Dániel – közreműködésével furulyán, tárogatón, cimbalmon, s a még különlegesebb hangzású facimbalmon, amelyet Liszt Ferenc szalmahegedűnek nevezett. Szólt a zene, szállt az ének. S amikor a pásztorok estefelé együtt voltak, táncra perdültek. Egyenes derékkal, büszkén, önmaguk örömére. A színpadon Appelshoffer János mindannyiunk gyönyörűségére járta a somogyi kanásztáncot, a dél-alföldit vagy a biharit. Úgy szólt a zene, úgy forgott-ugrott a táncos, mintha nem is színpadon lenne. De a világ bármely színpadán megállta volna a helyét.
Fotó: Alföldhír.hu
Humorral és szépséggel
A remekül szerkesztett műsorban mindezek a teljesség érzetét adták Berecz András előadásához, amelyben mesélt a pásztorokról és Sinka Istvánról. Az emberről és a költőről, aki a viharvert, bogáncs-embereknek állít emléket, s aki az írásnak új értelmet adott. Arról a világról, amelyben az ember szőr ellenében simogatott, mert ilyen a lelke, amelyben az elmúlás ellen a szépséggel és humorral védekezett. A szabadságlelkű Sinkáról és balladáiról, szerelmes költészetéről, amelyben olyan titkokat tudott, mint a népdalok, de a zsoltáros emberről is. Az egységes összeállításban az előadó segítsége nélkül tényleg kevesen tudtuk volna, Sinka-verset hallunk-e vagy népdalt, esetleg zsoltárt.
Közös éneklés
Berecz András ízes történeteire sokat kacagtunk. Énekére pedig – ahogy a Sinka-versben „megélednek a fák, füvek és virágok”, úgy dalolt együtt a több mint kétszáz ember, megtapasztalván, hogy igaz a mondás: a legszebb közösségi együttlét a közös éneklés…
Hogy miért hatnak ezek az énekelt versek? Agócs Gergely népzenekutató szerint dalban azt is el lehet mondani, amire nem elég a beszélt nyelv, a dal átviszi azt az üzenetet is, amelynek terhét nem bírják el az egymásba öltött szavak. És mivel a dal költészet, ezért emeli a lelket.
Ezek is érdekelhetik
