Mese a táltos fiúról

Köszönöm Zsuzsikának, a barátomnak a közös meseírást!

Hajnalodott. A Nap sugarai körbeölelték a dombot. A földbe ásott házban gyermek született.

Ahogy a bábaasszony a kemence fényéhez fordította, apró fogat pillantott meg a síró újszülött szájában.

– Még sosem láttam ilyet! De öreganyám is mondta, aki foggal születik, sokra hivatott, táltos lesz belőle! Tartsa ám titokban!

Édesanyja boldogan ölelte magához gyermekét, még a tekintetével is megsimogatta. Akkor látta meg, hogy a gyermek kezén hat pici ujj van. Szemmel verés ellen piros pántlikát kötött a karjára. Ugyanebben az órában az istállóban egy kanca gyönyörű csikót ellett. Csillag alakú folt volt a homlokán.

Hét évig táplálta az anyja a tejével a táltos fiút, Kendét. Telt-múlt az idő. A fiú és a csikó elválaszthatatlanok lettek. Értették egymást egy pillantásból is. Kende úgy érezte, nem csak az emberek, de az állatok nyelvét is megérti. A táltos különös, komoly gondolkodású, szomorú fiúvá nőtt. Sosem szólt feleslegesen, ha beszélt, bölcsesség hagyta el a száját. A folyó mellett, a tisztáson állt egy hatalmas tölgy. Ide járt ki Kende figyelni az erdőt, az állatokat. Ez a fa varázserővel bírt. Amikor felmászott a tetejére, úgy érezte, egy másik világba került.

A lelke szárnyalt, akár a turulmadár. Ahogy nézelődött a felső ágakon, egyszer csak óriási fényességet látott közeledni.

– Ég az erdő! Ég az erdő! – kiálltotta, ahogy a torkán kifért.

Gyorsan mászott lefele a fáról és futott, ahogy a lába bírta. Fellármázta az egész falut. Mindenki felkapott valamit, ami a két kezébe elfért, és futottak. A tűz nagy úr ám! Mindent elpusztít, ami az útjába kerül. Recsegve, ropogva égett az erdő, a falu.

Megmenekültek az emberek, annyijuk maradt csak, amit a két kezük elbírt. Hálával tekintettek a fiúra. Azon az éjszakán óriási vihar támadt. A természet megmutatta igazi erejét. Elsötétült az ég, a föld. Hirtelen óriási mennyiségű eső esett le. S ez eloltotta a nagy tüzet is.

Az emberek egy másik tisz­táson, a folyó mentén új házakat építettek közösen. A táltos fiú betöltötte a 14. évét. Nagyon beteg lett, szellemek gyötörték. Majd három napig aludt. Álmában hangot hallott, amely megparancsolta, hogy menjen ki a folyópartra, és várja meg a ­Napfelkeltét. Megfogta kígyófejű botját, és elindult. Leült a parton, tekintete a távolabbi sziget büszke kéttornyú monostorára tévedt. Várt. Nem tudta pontosan, hogy mire, de úgy érezte, ez a dolga. Ezt üzenték neki.

Sirályok vijjogtak a folyó felett. Abban a szempillantásban egy kör alakú tárgyat vetett ki a víz a partra. Nyírfából készült, azt már azonnal látta. Öregapja megtanította a fák, a bájfüvek, a csillagok ismeretére. Tudta, hogy a kakukkfűtől csillapodik a köhögés, a hársfa virága izzaszt, és az útifűt kell a talpára tenni, ha a lábbelije feltörte. S azt is tudta, körömvirág kenőcsét kell kennie a nehezen gyógyuló sebekre. Ismerte a légyölő galócát is, amelytől furcsákat lehetett látni.

Forgatta a kezében a különös tárgyat a fiú. Vajon, mi lehet? Ahogy tapogatta, ütögette az ujjával, hangot adott. S amint száradt, apró ábrákat látott a kifeszített bőrön. Állatokat, embereket, tüzet, vizet, Holdat, Napot.

A ruhája alá rejtette a kincset, és felkereste kedvenc fáját, a tölgyet. Eszébe jutott, amit öregapja mesélt neki egy különös emberről, a táltosról.

Göncöl volt a neve, beszélni tudott a madarakkal, a fákkal, értette a csillagok jelentését és sok csodadolgot művelt. Úgy mondják, hogy az égen tűnt el, görbe rúdú kocsiján. Neki is volt egy dobja, amivel bájolni tudott.

– Akkor ez is varázsdob lehet! – gondolta.

– Ég alatt, Föld felett, repülök! Repülök! – kiáltotta hangosan.

A madarak ijedten rebbentek széjjel az ágakon. Ahogy ráütött, visszhangzott a dob hangja. Úgy érezte, lelke van ennek a dobnak!

Üstökös tűnt fel egyik éjjel. Ez mindig rosszat jelent; ínséget, árvizet, nyomorúságot, betegséget. S valóban, beteg lett az Andornok nemzetség legkisebbik lánya, Réka. Az uraság és családja a palánkvárban éltek, amit széles földsánccal és árokkal erősítettek meg. A vár a legmagasabb domb tetején állott. Innen beláthatták az egész monostort, a kertet, őseik temetőjét, a környéket, a szántóföldeket. A másik szigeten láthatták még a halászok, vízimolnárok, szántóvetők félig földbe ásott szegényes kunyhóit is.

A palánkvárban már kora reggel szorgoskodott Réka dajkája, mert igen sok dolga volt. Sietett hamuban sült pogácsát készíteni. A szabad tűznél árpából tejes vízben egy kis sóval kását főzött a lábra állított cserépbográcsban. Jó szívvel, szeretettel. Aggódott, mert hiába volt a sok gyógyfőzet, a pióca, a frissen ­reszelt mézes torma, Réka köhögését, a torokfájását nem tudta elmulasztani. Akkor vette észre, hogy gazdája az istálló fele tart.

– Jó uram! Csak egy szóra! Hadd küldjek a faluba a bűbájos táltos fiúért! Olyan sok embert és állatot meggyógyított már!

– Ártani csak nem árt! – szólt a nemzetségfő.

Azonnal hívták a táltos fiút bájolni. Gyalogszerrel indult, s mormogta magában:

– Köd előttem, köd utánam!

– Engem senki meg ne lásson!

Mire a Nap delelőn állt, már megérkezett a palánkvárba. Ahogy nézte a lány szeme fehérjét, keskeny sápadt orcáját, hallotta a köhögését, azonnal tudta mit kell tennie. Bűvös füvet ment szedni hajnalban, mert a Nap melegétől elveszti az erejét a fű. Teát főzött belőle. Mikor kihűlt a tea, így szólt Rékához:

– Segíts nekem, hogy meg-

gyógyíthassalak! Mondd utánam háromszor: édesanyám Föld, neked mondom, torkom fáj!

Letérdeltek a földre, homlokukat a talajhoz érintették. Majd később Kende dobja egyre hangosabban szólt, végül elhalkult. Átnyújtotta a főzetet.

– Az utolsó cseppig idd ki! Még hétszer nézzük meg az égbolton a Göncölt! S hétszer iszol a gyógyfőzetből! Így meggyógyulsz!

Lássatok csodát, a tündérszép Réka valóban meggyógyult.

– A lidérc vitte el a nyavalyát! – mondták a falubeliek.

Másnap, kacagásra ébredt a palánkvár minden lakója. Réka aranyhaja lebbent, ahogy apja ura hálókamrájához szaladt.

– Édesapám! Meggyógyultam! Kutyabajom! A táltos tudománya meggyógyított! – csilingelt a hangja.

Táltosok mindig voltak. S utódaik ma is köztünk élnek; tudósok, költők, színészek, táncosok, orvosok, s teszik a dolgukat, ha nem is síppal, dobbal, nádi hegedűvel. Nézzétek meg a városunk térképét! Találtok egy utcát az Óvárosban, amely ma is őrzi a Táltos nevet.

Aki nem hiszi, járjon utána.

Szeretettel ajánlom családomnak, akik mindig támogattak.

(Megjelent 2011-ben, a Mesék könyvében.)