Pecsét István találkozott önzetlen segítőjével, Kerlang Ferencnével

A riport mellett látható fényképfelvétel az egyik legszikárabb, legtömörebb, legpontosabb – mégis: az egyik legmeghatóbb felvétel, amit több mint negyvenéves újságírói pályafutásom alatt láttam.

Valószínűleg azért, gondolom most, csak órákkal a kép elkészülte után, mert személyesen és mélyen ismerem a kép szereplőit.

Előbb azonban a tényekről.

Pecsét István barátunkról sokat írtunk már – most csak összefoglalva: a lapunk első riportja idején huszonkilenc éves, dunaújvárosi születésű, bányamérnök fiatalembert Crohn-betegsége miatt májátültetésre szorult, ekkor vették észre epeúti rákját, amit az Európai Unió területén már nem tudtak kezelni. Maga derítette ki, hogy Kínában vannak rendhagyó eljárások, amik esélyt adhatnak neki: ehhez viszont gyűjtésre volt szüksége. Lapunk, majd a város és a városkörnyék lakossága, intézményei ebben segítettek neki, éveken át.

István karácsonykor tünetmentesen tért vissza Kínából.

A gyűjtőmozgalom egyik oszlopos tagja volt az előszállási Kerlang Ferencné, régi, jó barátunk, számos társadalmi ügy önzetlen segítője – aki többször is végigjárta a községet, annak környékét, hogy adományokat gyűjtsön Istvánnak. Sikerrel.

Legutóbbi, tavaly őszi gyűjtése mondhatni: magvábaszakadt, mivel eközben érte őt a jó hír: a kezelések sikeresek voltak, István daganatok nélkül térhet haza.

Kerlang Ferencné, Nusi ezt hallván csak egyet kért tőlünk. Hadd adja át a legutóbbi gyűjtőútján összegyűlt forintokat Istvánnak személyesen, mert nagyon sokat imádkozott a fiatalember felgyógyulásáért.

Örömmel jártunk közbe e kívánság teljesüléséért – és mondanunk sem kell, hogy nem kellett sokat erőlködnünk.

Pecsét István erős meghatódással hallotta e kívánságot, azonnal ráállt, hogy végre személyesen találkozhasson egyik segítőjével, és tegnap, azaz 2018. január 4-én, csütörtökön 11 óra 30 perckor szerkesztőségünkben létrejött ez a minden fél által nagyon várt találkozás. Kissé pironkodunk: e végtelenül személyes egymásratalálás néhány pillanatát bizony elloptuk: fényképezőgéppel, jegyzetfüzettel.

Mélységesen bensőséges hangulatát viszont meg sem próbáljuk visszaadni.

Ehelyett csak néhány mellékes tényt közlünk.

Nusi saját sütésű pogácsát, férje saját termelésű bort hozott, emellett házi, biotermesztésű lekvárral, savanyúsággal, almával, valamint sok naranccsal kívánták segíteni István megerősödését. S átadták azt a harmincötezer forintot, amit az előszállásiak adtak össze: egy „Erős Pista” feliratú üvegben...

Pecsét István pedig, aki meghatódottságát nehezen leküzdve számolt be gyógyulásának állomásairól, először velük osztotta meg a hírt: annak érdekében, hogy ne újuljon ki szervezetében a májúti rák, a következő fél évben havonta vissza kell utaznia Kínába, Kantonba, klinikájára. Az első két út ára a kantoni keresztények gyűjtéséből megvan. A többit István már a maga keresetéből szeretné kifizetni.

JEGYZET

Sokszor olyanok nyújtanak segítő kezet vagy anyagi támogatást másnak, akik lehet, maguk sem dúskálnak a javakban. Ennek ellenére adnak. Lehet, nem pénzt, hanem a sokak által legdrágábbnak tartott értéket, az időt. Mondjuk perceket, órákat szánnak arra, hogy hallgassanak és meghallgattassanak, hogy kérjenek. Nem maguknak, másnak. Arra kérnek, hogy segítsenek egy olyan embert, aki a legnagyobb értékét veszítheti el, az életét. S ha csak egy nyitott ajtót és szívet találnak, már nyert ügyük van, de nem egyet találtak. Sokat. Ilyenkor rendre kiderül, létezik még összefogás, legyen szó akár csak egy emberről. Aki hitt. Hitt abban, hogy sikerülhet, hogy akkor is meggyógyulhat, amikor már csak az isteni csodával biztatták. A csoda márpedig megtörtént, amihez bizony sok jó ember adta pénzét, imáját, idejét.

- Gallai Péter -