Aki mindig normális embereket rajzol, távol egymástól

(Szeibert Lóránt még csak harmincnégy éves, azonban eddigi élettörténete akár több Dickens-regény alapanyagául szolgálhatna. A legtöbb ember teljesen összeroppant volna az ő múltjától. Azok az esetek pedig, amelyekkel szabadulni vélt és próbált szenvedéseitől, akár az isteni gondviselés példái is lehetnének: csoda, hogy a fiú még köztünk van. Lóránt azonban megtette azt, ami nagyon keveseknek sikerül az életben: lezárta a múltját, és azt sem akarja, hogy mások olvassák történetének kezdetét. Csak a jelen érdekli. Abból is leginkább a rajzolás.)

- Már gyerekkoromban szerettem rajzolni: ha zenét hallottam, azonnal beindult a fantáziám, és muszáj volt lerajzolnom, amit láttam magam előtt. Amikor a többiek még pálcikaemberkéket csináltak, én már normális embereket rajzoltam! A legjobb színes ceruzával dolgozni: akkor szálanként ki tudom húzni a papíron az emberek haját, szempilláját, szemöldökét. Persze csak úgy, ha van rá időm. Az öt-tíz perces rajzoknál ez nem megy, de ha adnak két órát, akkor szépen meg lehet csinálni. Viszont, ha kötelező téma van, akkor még a zene sem segít! Egyszer egy hétig szenvedtem azzal a rajzzal, aminek előre megmondták a témáját. Az egy szörnyűség volt! Ezért nem megyek rajziskolába. Csak azt szeretem lerajzolni, amihez kedvem van. A kötelező témánál nem kattog az agyam. Festeni nem akarok, mert az nem elég részletgazdag. De a fába égetést szeretem: néhány vonallal szépen meg lehet csinálni mondjuk egy lófejet. Egy rajzomat és egy ilyen fába égetett munkámat kiállításra is elvitték a Rudas iskolába. Legutóbb egy Monster Hunter-t rajzoltam, egy szörnyvadászt a számítógépes játékból.

(Lóránt, vagy ahogyan ismerői, barátai szólítják: Lóri, a Jószolgálati Otthon Bercsényi utcai intézményében él tizenegy éve. Érzékeny, kedves, rendkívül udvarias fiú. Perkátán és Dunaújvárosban végezte el az általános iskolát, és tanult a Hild szakmunkásképzőben. Bolti eladó lett volna, ha sikerül befejeznie, ám azok a bizonyos dickensi történetek ezt megakadályozták. Annyi biztos, hogy kiállása, lelki alkata révén alkalmas lett volna a munkára. Dolgozni jár: a papírgyárban, különböző segédmunkákat végez néhány társával, heti néhány órában, fizetésért, amit munkaterápiás jutalomként kap meg az otthontól.)

- Szeretek dolgozni, mert a gyárnak fontos, hogy mi segítsünk neki. Vegyes munkákat csinálunk, például egyszer használatos dobozokat mirelit csirkének. Kávét is tudok főzni. A pénzemből cigarettát veszek. Igaz, itt nem dohányzom, legfeljebb akkor, ha telefont várok, és ideges vagyok, hogy mikor csörög már, de ha kimenőm van, akkor az utcán sokat szívok. Ez az egyetlen káros szenvedélyem a korábbi életemből, amiről még nem sikerült leszoknom. De lehet, hogy egyszer majd megpróbálom.

(Lóri betegsége egyáltalán nem feltűnő, akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a határvonalon mozog a normálisnak nevezett és az állandó segítségre szoruló emberek között. Az ő világa azonban sok részletben nagyon különbözik a valóságtól. Főleg ami a szeretetet illeti. Arról sokkal többet képzel, mint amennyi valóban jut neki. Valószínűleg azért, mert az hiányzik neki a legjobban. Azt mondja, hogy anyja mindig meglátogatja az otthonban karácsonykor – a valóságban ez még soha nem történt meg. Lórit soha, senki nem látogatja. Negyedmagával él az otthon egyik precízen rendben tartott szobájában, és mindenkivel jó a viszonya, sok barátja is van. „Kint” viszont, az otthonon kívüli világban csak egyetlenegy barátja akad, Péter, akivel már huszonöt éve tart a kapcsolat. Egy számítógépes játékteremben ismerkedtek meg, és azóta is találkozgatnak, bár nem olyan gyakran, mint ahogyan azt Lóri emlegeti. Főleg Lóri megy Péterhez, barátja Római körúti lakásába.)

- Ez igazi barátság, hiszen már huszonöt éve tart! Ilyen kevés embernek van! Még rajzot is ajándékoztam neki. Most azt tervezem, hogy csinálok egy rajzsorozatot az ágyam fölötti képtartóba, ahol most a legutóbbi születésnapomon készült fényképek vannak. Mostanában a manga és anime stílusú rajzokat szeretem: ezek japán képregény-stílusok. Arra készülök, hogy szép lányokat rajzolok majd fegyverekkel, mert a fegyvereket is ismerem. Egy M14-es puskát akár legóból is kirakok, és csináltam már M4-est, most pedig van egy ismétlő rendszerű shotgun-om. A fegyvereket is a számítógépes játékokból ismertem meg. A lányokat most hanyagolom egy kicsit, mert volt egy barátnőm, akivel pórul jártam, elhagyott. Egyszer talán számítógépes rendszergazda leszek, vagy informatikus, de ez még nem biztos, csak érdekelnek a számítógépek. A szobatársamnak van egy számítógépe, ő megengedi, hogy azon játsszak és zenét is a gépen hallgatok. Legjobban a metált, rockot, cybergothot, dark elektrót szeretem. Karácsonykor van itt ünnepség, felköszöntjük egymást. Jól érzem magam. Itt biztonságban vagyok. Karácsonykor rajzolni fogok.

(Lóri két szép rajzzal is szerepel a Jószolgálati Otthon Közalapítvány által a napokban kiadott Meseszövés című kötetben, ami Magyarországon az első olyan könyv, ami gondozottak önálló alkotásaiból állt össze. Lóri rajzai messziről kitűnnek az illusztrációk közül. Az A4-es lapra készített munkák figurái aprók, együttesen sem foglalják el a papír negyedét, de egymástól szigorú távolságban álló, nem érintkező emberekről és állatokról van szó. A különálló alakok viszont bármilyen kicsik, mégis hihetetlenül kidolgozottak, aprólékos, már-már aggályos pontossággal adta meg minden részletüket Lóri. Az általa teremtett világban, a rajzlapon mindig mindenkinek mindene megvan. Elsősorban a nagy tere, az a biztonságos távolsága, ami megóvja mindentől és mindenkitől.)