Dunaújvárosban játszik Morgan Freeman magyar hangja

Az olvasópróbán elnézést kért, mert nem teljes szövegtudással érkezett. Ennyire alapos?

- Nem mindig. Igazából tréfának szántam. Az olvasópróbán nem szokás tudni a szöveget. A legritkább esetben. Régi emlékeimben él Márkus László, aki már az olvasópróbára tudta a szöveget. A próbák során még alakulhat a szöveg, és könnyebb tanulni, ha kötődik hozzá a mozgás, a partner tekintete, a mondandó mögötti gondolatok. Ezek közben alakulnak ki, és a szöveg igazából a próbákon telik meg tartalommal.

A fiatal generáció másként próbál?

- Én nem vagyok rossz véleménnyel a mai fiatalságról. Nagyszerűen próbálnak és nagyon nagy alázattal, nagy odaadással, hivatástudattal. Csak ilyen nagy szavakat tudnék mondani. Az új generáció legjelesebbjei ugyanolyan erősen hisznek abban, hogy annak a dolognak, hogy színház, van értelme.

Beszéljünk Pirxről? Nem unja még?

- Az nagyon rég volt. Akárhogy nézzük, az negyvenöt éve készült. Máig is emlegetik, máig is él, az emberek szeretik. A naivitásában van valami szeretnivaló. És ez roppant fontos dolog. Hány olyan sorozat megy, különösen ezek a rettenetes mexikói, spanyol és argentin szappanopera-sorozatok. Rémesek.

Azóta a képernyő és a vászon nem kényezteti el. Ezt nem bántja?

- Egyáltalán nem. Az én sorsom alakult, ahogy alakult, tart, ahol tart. Ha valami a pályámon nem úgy sikerült, ahogy sikerülhetett volna, annak oka sok minden mellett természetesen én magam voltam. Erre is, mint mindenre van egy remek közmondás: Mindenki a maga sikerének a kovácsa. Mindent elkövettem, hogy ne legyen sikeres a pályám, ennek ellenére egész tűrhetőre sikeredett.

Nem sikeres? Szerintem nem tud úgy fizetni a boltban, hogy fel ne kapnák a fejüket, hogy honnan ismerem?

- Igen. Nagyon is sokan, főként a hangomról. Annak ellenére, hogy isten adott egy ilyen hangot, pontosabban örököltem apámtól és anyámtól, én ezzel igyekszem nem visszaélni, csak használni. A jellegzetessége mellett igyekszem azért úgy bánni vele, hogy a különböző karaktereket, amiket csinálok színpadon, azok megfelelő hangon szólaljanak meg. A szinkronban is megnézem a képernyőn a kollégát, akinek a hangomat kölcsönzöm, és anélkül, hogy kitalálnék valamit, egyszerűen másképp kezdek beszélni, mint amilyen a természetes hangom. A figurák nem szólalhatnak meg ugyanazon a hangon. Turpi úrfi, a macska másként beszél, mint Frédi. Martin Sheen mint amerikai elnök másként beszél, mint Morgan Freeman. Ahogy ránézek a képernyőre, ösztönösen módosul a hangom lágéja.

Az ön számára fontos az önismeret?

- Abszolút. Egész életemben ezzel küszködtem. De ezzel azt hiszem, nem vagyok egyedül, vagyunk pár millióan, akik ezzel küszködünk, hogy az önismeret egy bizonyos fokára eljussunk, és próbáljuk elfogadni önmagunkat. Az önismeret végül is az önmagunk elfogadása. Igazából azzal küzdünk egy életen át, hogy mik az erényeink, mik a hiányosságaink, és ennek a kettőnek a különbözete végül valami harmóniát adjon ki. Hogy élhetőbb legyen az élet.

A nagy túrák segítenek ebben?

- Ez is igazából a gyerekkorban gyökerezik, mint ahogy a felnőttkori milyenségünk is, legyen az fizikai, vagy lelki. Mind a gyerekkorban jön létre. Hogy hová született az ember, ki volt az apja, ki volt az anyja, kik voltak a tanítói, kik voltak a barátai, kik voltak a szerelmei. Ez mind lezajlik viszonylag nagyon korán az ember életében. Ebből táplálkozunk, ebből formálódik ki az a valamilyen felnőtt, akivé válunk. Több milliárd embertársammal a földön ezzel hol küszködünk, hol örömet okoz, hol megtaláljuk a helyes arányt, a harmóniát, hol elkalandozunk, hol tévútra megyünk, vakvágányra, vissza kell fordulnunk. Hányan és hányan végzik úgy, hogy nem találják meg magukat, sőt kilátástalannak és reménytelennek érzik a maguk történetét. Ezek nagyon szomorú emberi sorsok. Én hála istennek élhetőnek, értékesnek gondolom az életet, a magam életét is.

Miért volt fontos leírni a túratörténeteket?

- Ez nincs meg mindenkiben. A művésznek viszont alaptulajdonsága a közlésvágy, hogy el akarom mondani, tudatni akarom, nyomot akarok hagyni. Ez a nyomot hagyás alapvető emberi tulajdonság. Aki telefirkálja a falakat – gyűlölöm őket egyébként, mert a nyomot hagyásnak ez egy nagyon rossz formája – ők is nyomot akarnak hagyni. Csakhogy az valami rondaság. Vannak, akik értelmesen hagynak nyomot maguk után, ilyen minden alkotás. Alkotásnak gondolom a tisztára sepert utcát, a toronyházat, a hidat és a művészi alkotást is. Ezekkel mind értékes nyomot hagy az ember maga után, amivel az utódok tudnak mit kezdeni, tudnak neki örülni. Ezek fontos dolgok.

Kanyarodjunk vissza a darabhoz! Van egy jó sztorija róla.

- Ez egy fantasztikus kapcsolódás az életnek egy régi, ötven évvel ezelőtti pillanatához. A mi kis városunk játszódhatna itt is. Kezdhetném úgy az előadást, hogy a város neve Dunaújváros. A Thornton Wilder nevű nagyszerű író úgy tud általános dolgot megfogalmazni, hogy mindenki a helyi értékén tudja alkalmazni és rácsodálkozik. Ezt tudták a legnagyobb görögök, tudta Shakespeare is, tudja ma is minden nagy író. Úgy írni valamiről, hogy aki elolvassa, vagy látja nézőként a színpadon, azt mondja, de hisz’ ez rólam szól. Ez a darab ilyen. Először ötven évvel ezelőtt találkoztam vele, hiszen ezerkilencszázhatvanhét tavaszán volt a magyarországi ősbemutatója, és Mensáros László játszotta azt a szerepet, amit most én.

Akkor első éves voltam a színművészeti főiskolán. Akkor az első két évben külsős szereplést nem vállalhattunk. Én mégis benne voltam ebben a színdarabban. Merthogy az én gazember Ábrahám Pista barátom, kollégám, aki szobatársam volt a kollégiumban, azt mondta egyszer, hogy van az a szőke bombázó, akivel én ma este tudod... Menj be helyettem a Madáchba! Semmi az egész! Följössz a zenekari árokból, derékig látszol, a fejeden egy baseballsapka. Azt kell kiáltani, hogy George, gyere baseballozni! Ennyi az egész, észre sem veszik. És észre sem vették! Így voltam benne az ősbemutatóban. Egy más alkalommal a Pistának mozijegye volt, akkor a Gábor Miklós féle Hamletbe is bementem helyette. Csibészség volt, de ha így visszaköszön, annyira jó rágondolni.

Volt már módja körülnézni a városban?

- Már máskor is játszottam Dunaújvárosban különböző színházak vendégjátékában. Átlagban hetente négyszer a nyolc-tíz kilométert nordic walkingozok, magyarításomban kétbotolok. A Duna-parton már gyakoroltam ezt. Most is, amikor nem volt Pesten dolgom, akkor itt aludtam, és megint kimentem a Duna-partra. De most valahogy nem volt az igazi, nem esett jól. A színházban, a portás néni mondta, hogy ahol lakom, a szálló mellett van egy erdő, ott nézzek körül. Másnap megnéztem, és kiderült, hogy van egy kör, ahol kétujjnyi vastag juharlevél avaron, ami gyönyörű szőnyeg, azon tudok menni egy egész kéttized kilométert. Ha hat kört megyek, meg is volt a tíz kilométerem. Úgyhogy nagyszerű helyet találtam, de ki kéne nézni még az arborétumba is persze. A gond az, hogy nagyon kevés időt töltök itt, sokat dolgozom, és közben még ott van a magánélet, hisz’ a lányomnál is két unoka van, és a fiamnál is. Nem mondom, hogy minta nagypapa lennék. Sőt, mivel nagyon aktív még a színészi létezésem, ezért elég kevés marad a magánéletre.

Már megtehetné, hogy megáll. Miért nem?

- Régen arra gondoltam, hogy hatvanéves koromban leteszem a lantot, nyugodjék. Jövőre betöltöm a hetvenet. Eszembe nincs letenni. A színi pályát amíg van hozzá erőm, agyam, kedvem, addig csinálom, és ugyanez vonatkozik a nagy gyaloglásokra is a világban. A következő terv az Appalache-hegység, abból az ösvényből kéne kiszakítani egy szép nagy darabot Amerikában. A nyugati parton már egy háromszáznyolcvan kilométert megtettünk a Sierra Nevada hegységben. Most a keleti part van soron, a nagy gyalogtúrák között a legnagyobb klasszikus, az Appalache ösvény.