Kelemen Lajosné Magdi néni kilencven éves lett

Hétköznap délelőttjén jártunk ott, így aztán nem találkoztunk a teljes népes famíliával, a három gyermeke családjával, a kilenc unokával és a dédunokával. Magdi néni a saját akaratából jelenleg még egyedül él, de a gyermekei naponta többször is meglátogatják, és ha szüksége van valamire, akkor abban mindig segítenek. Ilyenkor önkéntelenül belebújik az emberbe a „kisördög”, hogy vajon ki – kinek fogad szót? Bár a mama tagadja, hogy azt tenné, de azért szépen csendesen megpróbálják meggyőzni a gyermekei a maguk igazáról.

Először a gyermekei idézték föl a régi éveket

Kovács Zoltán Lászlóné, Marcsi és a fiútestvérek Kelemen Lajos és József szemmel láthatóan nagy örömmel vették sorba a családi emlékeket.

– Kelemen Lajosné Magdi néni Somogy vármegyében a most 133 főt számláló Nemeskisfaludban, Böhönye és Szenyér szomszédságában, a Balatontól Délre született. A gyermekei közül József a fiatalabb fiú, Marcaliban, Lajos az idősebb Inkében, a lánytestvérük pedig Segesden született.

Fölkerekedtek Somogy országból

– A mama ott a háztartásbeli asszonyok munkáját végezte, és mivel azon a vidéken nem találtak munkalehetőséget, ezért költöztek Rácalmásra, illetve a város közelébe 1972-ben. Itt a helyi baromfitelepen, aztán a vasműben, a Dózsa moziban és még a Kiskohászban is dolgozott. Nagykarácsonyban pedig a TSZ-ben vállalt munkát egy-két évig.

Kemény munkás évek

– A papa komoly kétkezi munkás volt, mindenféle feladatot rá lehetett bízni, az állattenyésztéstől a földművelésen át az ipari munkahelyek kisegítő tevékenységéig. Sokáig dolgozott a kohónál, és ezért kaptak egy lakást a Liszt Ferenc kertben 1974-ben. Ezt a munkát a betegsége miatt kellett abbahagynia. Aztán mivel Magdi néninek is valamilyen egészségügyi problémája akadt, ki kellett vidékre költözniük. Ez lett Nagykarácsony, a végállomás. 

Édesanyánk egy nagyon szigorú asszony volt. 

– A családban ő volt a főnök. Gyermekkorunkban is hamar kimondta az elképzeléseit és, ha nem vigyáztál, akkor aztán hamar eljárt ám a keze is – mesélte József.

Nagyon jól főzött

– A közös kedvencünk a bableves volt széles metélttel. Nekem pedig egy szintén egyszerű étel a krumplis pacsa, amit a levesekhez is nagyon szerettünk fogyasztani. Magában is megállja a helyét: baracklekvárral és porcukorral – isteni desszert! Jókedvű gyermekkorunk volt. Persze biztosan voltak rossz pillanataink is, mert elismerem néha mi is igazi tűzrevaló gyermekek voltunk, aztán persze jött a mama és lerendezte a dolgokat. (Erre aztán most mindenki nagyot nevetett.) Az egyik legnagyobb tudománya a húsfüstölés volt, azt is mondhatom, hogy híres volt miatta a faluban. Minden évben vágtunk disznót és ezért építettünk egy kis füstölőt. Amikor a miénkkel megvoltunk, előbb a szomszédok, aztán már a távolabb lakók is meghozták a maguk készítményeit. Mára már ennek is csak az emléke maradt meg.

Magdi néni így emlékezik

– Tizenhárman voltunk testvérek, de nem olyanok, mint a maiak. Soha nem veszekedtünk. Nagy asztal kellett nekünk, hogy a szüleinkkel egyszerre odaülhessünk. Aztán, amikor a szomszédból is átjött kettő hozzánk, azok is kaptak enni velünk együtt. A legidősebb nővérem elment szolgálni, a következő tanult, sikerült is a vizsgája, de aztán csak ott hagyta a szakmáját, mert nem szerette. Én ápolónőnek tanultam, de aztán a háborúban fölégették az iskolát, meg nem is tetszett, ezért aztán nem fejeztem be. Azt gondoltam: nem nekem való, csinálja inkább, aki szokta! Nem válogattam a munkák közül, mindent jól megcsináltam, amit kiadtak nekem. Volt úgy, hogy amikor a tehenek ellettek, akkor éjjel-nappal ott kellett lenni. Legeltetni is szoktam őket. Egy kutyával vigyáztunk rájuk. Ha futni kellett miattuk, az az ő dolga volt. Olyan nem volt ám, hogy nem fogadott szót! Okos jószágnak mondhatom, Jogásznak hívtuk. A háború alatt velünk, a gyerekekkel tartott a pincébe, közöttünk aludt három éjjel-három nap, amíg a front átment fölöttünk... Szívesen tartottam állatokat, aprójószágokat, disznókat, és még lovam is volt. Két szilaj tehenet is, tudod a nagy szarvú szürkéket. Befogtam őket a kocsi elé, aztán hajtottam őket. A kutyát-macskát nem szerettem. Viszont disznót hizlalni a családunknak azt igen. Mindent feldolgoztunk, ami került belőle.

Eljött az ideje

– Most már nem tartok állatokat nem birok el velük és kertben se dolgozok, inkább kiadtam bérbe. Pedig szerettem kapálgatni. Mindenféle konyhára valót is megtermeltem. A határba is kijártam. Még borsót szedni és böngészni is. Soha sem fáradtam el. Most már oda van a kezem, nem munkára való. Túl sokat vállaltam belőle. Gondold csak el, hogy valamikor naponta huszonnégy tehenet kellett megfejnem. Persze, hogy kézzel. Itt az ideje, hogy kipihenjem magamat.