Egy balti túra margójára

Az első balti városról, az 1980-as moszkvai olimpia kapcsán hallottam és olvastam az akkori hírekben. A nyári játékok egy magyar bronzérmet (Detre-fivérek) hozó vitorlásversenyeit ugyanis Tallinnban rendezték meg. A kilencvenes évek elején bekövetkezett változások és a Szovjetunió megszűnése után sok kisebb, számunkra addig kevésbé ismert ország jelent meg a térképen nem csak Ázsiában, hanem itt Európában is. A három függetlenné vált balti államról nem sokat tudtam, mindössze annyit, hogy messze északra vannak hazánktól, területi nagyságukat és lakosságuk számát tekintve pedig kisebbek Magyarországnál. A fővárosaikat talán fel tudtam volna sorolni, de nem biztos, hogy a megfelelő várost a megfelelő országhoz illesztettem volna.

A balti ismereteim vonatkozásában jelentős változást hozott a második müncheni reptéri évem, amikor az akkori – azóta megszűnt – török cégemnél kezeltük a lett Air Baltic légitársaság napi két Riga-München-Riga járatát. A 1995-ben rigai székhellyel megalapított, napjainkban 97 százalékos állami többségi tulajdonban lévő jelenleg 42 aktív és nyolc megrendelt repülőgéppel rendelkező légitársaság a iparág ritka, sikeres kelet-európai szereplőinek egyike. Rampástisztként gyakran kezeltem a lettek járatait, akik kezdetben nagyon öreg Boeing 737-300-as és 500-as, valamint modern Dash-8 Q400-as gépekkel kötötték össze a lett és a bajor fővárost. A turbólégcsavarok Q400-asokat nem igazán szerettem, mert kicsi volt a csomagterük, és amikor a szokásosnál több utas és feladott poggyász volt a fedélzeten, akkor Münchenben kellett hagynunk a járatra tervezett postát és teherárut, ami sok plusz munkát adott. Gyakran volt utasaim között Martin Gauss, a légitársaság jelenlegi vezérigazgatója, aki 2009-2011 között a Malévet is irányította. Az Air Baltic életében jelentős változást hozott 2016. december 14-e, amikor a világon elsőként állította forgalomba az egyik legkorszerűbb regionális utasszállító gépet, a kanadai Bombardier CS300-asát. A CS programot 2018-ban megvásárolta az európai Airbus, és azóta A220 néven fut tovább. Európában az Air Baltic flottaegységesítésének köszönhetően a legnagyobb A220-300 alkalmazója napjainkban. Földi kiszolgálóként hamar megkedveltem a típust, mert nagy utas- és csomagterének köszönhetően mindig tartani tudtam vele az előírt fordulóidőt, és úgy voltam vele, hogy jó lenne egyszer utasként is kipróbálni.

Ez a kipróbálás néhány nappal ezelőtt jött el, amikor egy Balti túra keretében Ferihegyről indulva egynapos rigai tartózkodással Tallinnba repültem a remek kis géppel. Utasként tizenegy évvel ezelőtt, 2012-ben repültem utoljára Ferihegyről, ezért érdeklődéssel vártam a budapesti indulást. Összességében minden rendben volt: gyors és udvarias utasellenőrzés, a dohányzóteraszt leszámítva a tranzit területen mindenhol tisztaság, több helyre kihelyezett ivókutak, megfelelő klimatizálás, kedves személyzet. Meglepett, hogy voltak olyan alkalmazottak, akik egyáltalán nem beszéltek magyarul.

A Budapestről felszálló A220-as gép bő két órával később szállt le szeles, borús időben a lett főváros repülőterén. Érdeklődéssel vártam az élményeket, mert korábban csak egy posztszovjet államban – Ukrajnában – jártam, és semmilyen elvárásom sem volt a balti világgal szemben. A reptérhez közel lévő szállodából helyi-járatos busszal mentem be a belvárosba. Egy huszonnégy órás jegy öt euróba került, ami nem mondhat soknak. Első utam egy különleges épületbe vezetett. A sztálini neoreneszánsz stílusban épült Lett Tudományos Akadémia igazi különlegesség. A 108 méter magas, huszonegy emeletes épületet 1955-ban fejezték be és sokáig Lettország legmagasabb épületének számított.

A világ legmagasabb oktatási intézménye

Amikor 84-ben Moszkvában jártam, a Hét nővérnek nevezett sztálini épület mindegyikét volt szerencsém látni. Közülük talán a Lomonoszov Egyetem a legismertebb ami a jelenleg a világ legmagasabb oktatási célú épületegyüttese. Szerencsére a rigai felhőkarcoló néhány eurós belépő ellenében látogatható is. A földszintre belépve hetven évet ugrik vissza az ember az időben. A hely tökéletesen átadja a kor komor hangulatát. A liftből a legfelső szinte kilépve pazar látványban volt részem. A legnagyobb balti város minden szinte minden nevezetessége látható közel száz méter magasból. A Balti-tengerbe ömlő Daugava folyón átívelő közúti és vasúti hidakra is kiváló a rálátás a belváros tornyairól nem is beszélve. Hosszú belvárosi sétánk alatt nem is vettük észre az idő múlását, mert nem esteledett ránk. Észak-Európában a nyári hónapok állandó világosságban telnek, s figyelni kell az óránkat, hogy időben térjünk nyugovóra. A belvároson áthaladva jutottunk el Riga egyik leghíresebb épületéhez, az 1334-ben épített Feketefejűek házához, mely a II. Világháború idején szinte teljesen elpusztult, és a restaurálása 1999-ben fejeződött be. A Riga szimbólumának is tekinthető épület a világ legnagyobb céhszékháza, mely minden órakor rövid harangjátékkal örvendezteti meg az arra járókat. Ottjártamkor a „Millió rózsaszál” hangjai csendültek fel. Másfél napos rigai tartózkodásom délelőttjén meglátogattam a Rigai Központi Vásárcsarnokot. Az UNESCO által a Világörökség listájára 1998-ban felvett épületegyüttes Kelet-Európa legnagyobb piaca napi százezer vásárlójával. A leginkább léghajó hangárakra emlékeztető épületekben fantasztikus élelmiszer-választékkal találkoztam. Magyarországról jőve a halak és a tejtermékek sokfélesége nyűgözött le. Nem is tudtam megállni, hogy egy lazacos szendviccsel indítsam a napomat. Az lett piaci árak nem térnek el nagyban hazaiaktól, viszonylag olcsón meg lehet úszni egy bevásárlást. Utazásom előtt óva intettem magamat az orosz nyelv használatától, de Lettországba érve azt tapasztaltam, hogy sok helyen könnyebben lehet vele boldogulni, mint az angollal. Bármerre is jártam, mindenhol kiszolgáltak és eligazított orosz nyelven. A város utcáit járva néha olyan érzésem volt, mintha Dunaújvárosban, néha pedig valamelyik nyugati városban járnék. Érdekes volt egy településen járva közvetlenül egymás mellett látni a szovjet és a nyugati típusú lakó- és középületeket.

A piac után a reptérre vezetett az utam, ahonnan egy rövid ugrást követően már az észt főváros, Tallinn fogadott esős, szeles idővel. A tallinni reptér az egyik legkisebb, amit valaha láttam. Forgalmát tekintve ötöd akkora, mint a mi Ferihegyünk. A kicsi, de modern termináltól nem messze áll a szovjet időkben használt szürke, utasforgalmi épület. Észtország első meglepetését a helyi közlekedés jelentette. A helyi busz- és villamosjáratokra nem lehet papírlapú jegyet vásárolni. Egy applikáció segítségével online lehet jegyet váltani. Egy kedvezmény nélküli jegy két euróba kerül, ami egy órán át érvényes. A napi jegyért öt és fél eurót kell fizetni. A város központjában lévő szállodába érve feltűnt, hogy a nyárias idő ellenére melegek voltak a radiátorok. Rövid pihenés után egy séta a következett a tőlünk egy kilométerre lévő kikötőbe. Nem titok, hogy a repülés mellett a hajózást is szeretem, s ha külföldön járok, mindig megnézek egy-egy kikötőt. A tallinni kikötő a dunai és a balatoni kikötőkhöz szokott szememnek óriásinak tűnt az oda érkező és onnan induló hatalmas tengerjáró kompokkal együtt. Gábor fiammal a szeles idő ellenére kimentünk a mólóra, ahol legnagyobb meglepetésünkre két hazánkfiával is találkoztunk. A móló végén pedig egy daru állt, melynek alakja a dunaújvárosi kikötőben állókéra emlékeztetett. Ránézésre GANZ darunak gondoltam, de csak két nappal később derült ki, hogy valóban a nagynevű magyar gyár termékét láttam. A kikötő után Tallinn német középkori városokat idéző óvárosát látogattuk meg. Templomok, keskeny utcácskák, macskaköves terek, váltogatták egymást. A város egyik legnagyobb temploma, az Alexander Nyevszkij Katedrálistól néhány méterre egy épületen magyar zászlót lengetett a szél. Mint kiderült a Magyar Kulturális Intézetet találtuk meg. Időben beesteledett, mire visszaértünk a szállodába, de fehér éjszakák miatt világosban hajtottuk álomra fejünket.

Nem volt egyszerű

Másnap hosszú kirándulást terveztünk, ami nehezen indult. A szállodánktól néhány kilométerre lévő vasútállomásra villamossal mentünk volna, de megdöbbenésünkre a villamos helyett lezárt pályát és az átépítés miatt feltört utat találtunk, ezért szakadó esőben gyalog kellett kimennünk a pályaudvarra. Nem volt könnyű a dolog, és többször is segítséget kellett kérnünk járókelőktől és büfésektől, így végül sikerült megtalálni az állomást. Tallinnból egy széles nyomtávú dízel meghajtású Flirt vonattal két és fél órás utazást követően értük el az észt-orosz határon fekvő Narva városát. A hasonló nevű folyóról elnevezett várost 1223-ban alapították a dánok. Az elmúlt nyolcszáz év alatt svéd és orosz fennhatóság után 1919-ben lett Észtország része egészen 1940-ig, amikor a Észtország szovjet megszállása miatt a Szovjetunióhoz került. Öt esztendővel később leválasztották a városról Ivanogorodot, ami az Oroszországi SZSZK része lett. Észtország 1991-es függetlenné válásával Narva lett a kis balti állam legkeletibb, Oroszországgal határos városa. A városba vasúttal érkezőket nagyszerűen felújított, a szovjet időkre emlékeztető pályaudvar fogadja. A manapság 53 ezer lakosú várost többségében orosz ajkú és nemzetiségűek lakják. A városban utcái és lakóépületei bármelyik szovjet típusú városban is lehetnének. Amikor a pályaudvarról a várba mentünk úgy éreztem magamat, mintha a Vasmű úton lennénk. A lakóházak, az üzletek, és a középületek is a szocreált idézték. Néhány sarokkal arrébb pedig tipikus északi faházak sorakoztak egymás mellett. Narva városát közúti és egy külön vasúti híd köti össze az oroszországi Ivanogoroddal. Ottjártunkkor a közúti átkelőn folyamatos volt a forgalom. A Narva folyó észt oldala gyönyörűen kiépített part menti sétánnyal rendelkezik. Különleges élmény volt két világ határán kilométereken át sétálni. A folyó mellett haladva egy kis szigeten átballagva, majd egy pár méteres dombot megmászva a Narva Vízierőmű látható. Az orosz oldalon lévő 1956-ban átadott létesítmény 125 MW teljesítményű. Számomra kifejezetten érdekes volt, hogy viszonylag közelről láthattam és percekig hallgathattam az erőműből kifolyó hatalmas mennyiségű víz csobogását. Az erőmű után rövid sétát követően a várban kötöttünk ki, ahonnan remek kilátás nyílik a Narva folyóra és szomszédos Ivanogorod erődjére. Késő délutáni vonatozást követően ismét a fővárosban találtuk magunkat, ahonnan egy nappal később egy tengeri út várt ránk.

Életemben először 93-ban utaztam „nagy” hajóval, amikor az azóta megszűnt Sally Line kompjával mentem át Dunkerque-ből Ramsgate-be. A mostani út a csatornán való átkelésnél a távolság miatt jóval hosszabb ideig tartott. Az Eckerö Line MS Finlandia kompjával tettük meg Tallinn-Helsinki-Tallinn útvonalat egyszerű utasként. A két oda-vissza jegy 38 euróba került, ami az északi árakat és a többi hajós társaság árát nézve baráti volt. Reggel öt órára értünk ki a tallinni A Terminálhoz, majd a reptereken szokásos módon becsekkoltunk, beszállókártyát nyomtattunk, és a komphoz illesztett utashídon át mentünk fel a fedélzetre. A hajós út során szinte minden a repülésre emlékeztetett. Nem véletlen, a léghajózás és repülés sok szakkifejezést vett át a hajózásból. Elég csak a fedélzet, a kapitány, vagy éppen a légikikötő szavakra gondolni. Az utat teljesítő MS Finlandia Dél-Koreában készült 2000-ben. Szép nagy hajó, de sok helyen látszik rajta, hogy már benne van a korban. Tallinnból esős, szivárványos időben indultunk a nyolcvan kilométeres útra, melyet bő két óra alatt tettünk meg. A tengeren való átkelés nagy élmény volt a hatalmas hajó fedélzetén. Amikor az idő engedte, kimentem a nyitott fedélzetre, de olykor szakadt az eső és fújt a szél. A hajó üzletei és éttermei csurig voltak vásárlókkal, melynek okát csak Helsinkibe érve értettem meg igazán: ott iszonyatos drágaság van az észt és a hajós árakhoz képest. Egészen különleges élmény volt Magyarországtól távol egy tengeren hajózni. A Balti-tengeren sok különféle hajó szelte a habokat. A szél ellenére nem hullámzott nagyon a víz, de azért érezni lehetett, hogy vízen vagyunk. A tempóra nem lehetett panasz, mert közel negyven kilométer per órát mutatott a sebességmérő.

Napsütés a finn fővárosban

A finn főváros szeles, napsütéses időben fogadott. A kikötőben rengeteg kisebb-nagyobb hajót pihent. Sok-sok vitorlás láttán eszembe jutott, hogy a legtöbb nem volt nagyobb, sőt inkább kisebb, mint amiket manapság a Balatonon lehet látni… Helsinki a hajóval érkezőknek mutatja meg legszebb arcát. A városhoz tengerről közeledve egyre jobban látszanak a főbb nevezetességek, a világörökség részét képező Suomenlinna tengerészeti erőd mellett szinte kéznyújtásnyira haladnak el a kompok. Érkezés után egy órás tengerparti sétát követően érkeztünk meg Helsinki főterének is tekinthető Kauppatori nevű térre, ami magyarra fordítva Piacteret jelent. A hét minden napján nyitva tartó piac sok-sok finom helyi ínyencséggel várja a turistákat. Eperből, áfonyából, halból és gombából irigylésre méltó választékot kínálnak a helyi árusok. A gyanútlan turistáknak nem árt vigyázni, amikor elfogyasztják tízóraijukat, nehogy kikapják a kezükből az levegőből „támadó” sirályok. A Piactérről pár száz méterre található Uszpenszkij Székesegyház kontinensünk legnagyobb, nem ortodox ország területén lévő görög-keleti temploma. Szintén pár száz méter gyaloglást követően jutottunk el a finn főváros leghíresebb épületéhez, a város szimbólumának is tekintett neoklasszicista Helsinki katedrálishoz. A vakítóan fehér templom Helsinki legmagasabb pontján áll, és 1830-1852 között építették I. Miklós orosz cár parancsára. A orosz időkre emlékeztet a katedrális melletti Szenátus téren álló II. Miklós orosz cár szobra is. Rövid finnországi tartózkodásunk következő állomása a Helsinki főpályaudvarára vezetett. A szecessziós stílusban épült vasúti csomópont 1862-ben nyílt meg és napjainkban tizenkilenc vágánnyal rendelkezik napi 200 ezer utast kiszolgálva. A főpályaudvarról villamosra szállva indultunk vissza a kikötőbe, de egy idő után olyan érzésem volt, mintha nem közelednénk a kompterminálhoz, hanem inkább távolodnánk tőle. A villamos vezetőjénél rá is kérdeztem a dologra, aki tökéletes angol tudással azt válaszolta, hogy jó szerelvényen ülünk, de rendszerhiba miatt nem tud eljutni a kikötőbe. Vezetés közben kitalálta számunkra a megoldást, majd elmondta, hogy hol szálljunk le és melyik vonalon menjünk tovább. Átszállást követően ismét segítőkész villamosvezetőre akadtunk, akinek a segítségével könnyedén értük el a Tallinnba visszainduló hajónkat. Sok-sok kilométerrel a lábunkban leültünk egy asztalhoz és ott pihentünk egészen a hajónk kikötéséig.

Egy nappal később egy reggeli tengerparti séta után már a reptér felé vettük az irányt. Tallinn nagyszerűen kiépített tengerparttal rendelkezik teret adva a sétálóknak, bicikliseknek és futóknak. Nyáron kifejezetten kellemes a parton sétálni és nézegetni a jövő-menő hajókat, valamint közeli reptérről felszálló gépeket.

Egy ritka manőver

Tallinból Rigába visszarepülve ritka, különleges manővernek voltunk utasként részesei. A mindössze három hónapja forgalomba állt, a lett nemzeti színekre festett gépünkkel jó félházzal szálltunk fel, hogy harmincöt perccel később már Rigában lehessünk. Az esti napsütéses időben a végső megközelítésig minden a szokásos módon történt, a fékszárnyak leszálló konfigurációban, a futóművek pedig kiengedve várták a földet érést. Három kilométerre 175 méter magasan repültünk, amikor a pilóták gázt adtak és meredek emelkedésbe vitték gépet, vagyis átstartoltak. A földről több ilyen manővert is láttam már, de utasként most éltem át ilyet először. Az első gondolatom az volt, hogy valami forgalmi oka lehet a megközelítés megszakításának. A pilóták hamarosan bemondták a valós okot: egy másik gép jelentett vészhelyzetet, ezért elsőbbséget kapott a leszállást illetően. Végül egy tízperces városnézést követően naplementében szálltunk le a rigai betonra, amit igazán nem bántunk. Egy átpihent éjszakát követően másnap repültünk vissza Budapestre, ahol párás hőség fogadott…