Búcsú Csík Józsefnétől

Kedves Manyi! 

Elmentél te is. Azok közé tartoztál, akiknek a neve összeforrott a Dunai Vasművel, a Dunaferr-rel. Nem sokan voltak és vannak a hölgyek között, akik e férfias szakmában a kohászok, acélgyártók tiszteletét kivívták. Ha jól belegondolok, talán te vagy az egyetlen. Ahogy az emlékeimben kutattam, kezembe került a közel másfél évtizede veled készített interjúm. Pályakezdőként, tizennyolc évesen ötvenhárom éve lépted át a gyár kapuját és egyetlen munkahelyedként onnan is mentél nyugdíjba. Egy igazán beszédes gondolatodat örökre megjegyeztem tőled: „Igazából nem tudok lassan csinálni semmit, pihenni sem.” És az igazság az, hogy ebből a szempontból sokan magunkra ismerhetünk. Az az ember voltál, aki pontosan el tudta dönteni azt, hogy a kitaposott úton kell-e haladni, vagy el kell térni a megszokott megoldásoktól. Azt mondtad, „annak érdekében, hogy az ember teljes körűen átlásson bizonyos folyamatokat, nagyon fontos dolog, hogy végigjárja ezeket a lépcsőfokokat.” És nem csak mondtad, hanem így is csináltad. Ezzel – nem túlzás, de – példát is mutattál, jó példát kollégáidnak és azoknak is, akikkel kapcsolatba kerültél. Magaddal hoztad és építetted a csapatszellemet, amire anno a sport tanított. Nálad a határidő határidő volt, a szóbeli egyezség meg olyan, mintha azt kőbe is vésték volna. Persze most felsorolhatnám azt, mennyi mindent csináltál, mekkora értéket hoztál, hoztatok létre. Akik ismertek, azok úgy is tudják. Aztán az is igaz, hogy azon az úton, amit te bejártál, jó családi háttér nélkül nagyon nehéz lett volna végigmenni. Ebben nagy segítségedre volt szeretett férjed és három gyermeked is. Azt is megtudtam, hogy mindenki kivette a részét a házimunkából, és – ahogy visszaolvastam egykori beszélgetésünk papírra vetett sorait – még azt is, hogy fiad vasalni is tud. Azért erre majd rákérdezek nála, hogy gyakorolja-e még ezt a „szakmát”. No, és az unokáid. A legnagyobb, a legelső, amikor „Mamkának” szólított, majd elolvadtál. Amikor azt kérdeztem tőled, hogy következetes édesanyaként mit engedtél meg a gyerekeidnek és mit az unokáidnak, nos azt nem tudtam meg, hogy a gyerekeknek mit, de azt igen, hogy az unokáknak mindent. 

Kedves Manyi, tudtuk, hogy beteg voltál, és azt is, hogy hatalmas küzdőként, élni akarással próbáltál a gyilkos kórral szembeszállni, küzdelmeddel is példát mutatva. Aztán erőd fogytán lett, még úgy is, hogy szerető családod, barátaid segítettek neked, szorítottak érted. Talán szimbolikus egy kicsit számodra, számunkra is az, hogy te, aki a családod mellett a Dunaferrért éltél, a cég azon a napon kapott mentőövet fennmaradása érdekében, amikor te elmentél. 

Isten veled, nyugodj békében! 

Várkonyi Zsolt