Hetven esztendővel ezelőtt ballagott el a középiskolából

– Négy esztendővel a háború után lettél a Gróf Széchenyi István Műszaki Középiskola diákja. Hogy kerültél Székesfehérvárra? 
– Édesanyám mindenképpen valamilyen szakmára akart tovább taníttatni, és úgy gondolta, hogy a falusi iskolák elég gyengék továbbtanuláshoz, ezért beíratott Veszprémbe, a várban lévő egyházi iskolába. A háború miatt egy évet csúsztam a tanulmányaimmal, és az iskolába azzal a feltétellel vettek fel, hogy a német nyelvből egy év alatt be kell hoznom a lemaradásomat, ami sikerült is. Mivel Alsóörsön laktunk, naponta jártam be vonattal, és az iskola messze volt a vasútállomástól, ezért idővel másik iskola után néztem. Szerencsémre ismertem a polgári iskola igazgatóját, akinek a segítségével sikerült átiratkoznom a vasút­állomás mellett lévő iskolába, így a hetedik-nyolcadik osztályt már ott jártam. A polgári iskolának jó kapcsolata volt több középiskolával is, ráadásul volt egy nemesvámosi osztálytársam, akinek a bátyja a Gróf Széchenyi István Gépipari Technikumba járt. Mivel jó volt a bizonyítványom, ezért Székesfehérvárra jelentkeztem. Sikeres felvételi vizsgát követően egyike voltam annak a százhúsz diáknak, akit a hatszáz jelentkező közül felvettek. A három negyvenfős első osztály közül a b-ben kezdtem meg tanulmányaimat az 1949/50-es tanévben. Több évfolyam- és osztálytársammal is egy iskolába jártam korábban Veszprémben. Az évfolyamunkon a vidékiek többen voltak, mint a fehérváriak. 

– Emlékszel az első napra, amikor beléptél az iskola kapuin? 
– Először akkor láttam belülről az iskolát, amikor a felvételi dolgozatomat írtam. Addig levelezés útján tartottam a kapcsolatot. A felvételi után a felsőbb éves diákok megmutatták az iskolát, ami nagyon szép környezetben volt. Az összes tantermet, a műhelyeket és helyiségeket is megnézhettem. Az I. világháború után egy hadiárva gondozó intézet üzemelt a későbbi iskola helyén. Idővel a gondozottak elkerültek onnan, és 1938-ban kezdte meg működését a középfokú iskola. 

– Milyen volt a kollégiumi élet? 
– A kollégium számomra szokatlan és nagyon szigorú volt. Az épület berendezése egyszerű volt. Minden tanév azzal kezdődött, hogy a vas­ágyakon lévő szalmazsákjainkat megtömtük szalmával. „Ki mint veti ágyát úgy alussza álmát.” – számunka hatványozottan volt érvényes. Egy félév alatt kétszer engedtek haza bennünket: halottak napjára és karácsonyra. Reggel hat órakor volt az ébresztő, utána reggeli torna, mosakodás, készülődés, majd fél nyolckor reggeli. Az első óra nyolc órakor kezdődött. Szerencsére gyorsan értünk át az iskolába, mert a kollégiummal közös udvarral rendelkezett. Egy nap hat-hét órán vettünk részt. Az órák ötvenpercesek voltak tíz perc szünettel. Heti egy napot a tanműhelyek egyikében töltöttünk szakmai gyakorlaton. A tanórák általában délután kettőig tartottak, utána ebédeltünk, majd négy óráig szabadfoglalkozás volt. A kevés szabadidőnk arra volt elég, hogy bemehessünk a belvárosi üzletekbe megvásárolni a legszükségesebb tanszereket. Négy órától létszámellenőrzést követően kötelező tanulás volt az erre kialakított termekben. A délutáni foglalkozások lebonyolításában aktívan vettek részt a felsőbb éves diákok. A felsőbb évesek „kiváltsága” volt az elsősök, vagyis a szivarok felavatás Mikuláskor, ami azt jelentette, hogy törölközőbe tekert szappannal „ijesztgették” az alsóbb éveseket. A délutáni tanulóidő első része fél hatig tartott, majd tíz perc szünet következett, és utána fél nyolcig ismét tanultunk, s utána jött a vacsora, ami nyolc óráig tartott. Este nyolctól kilenc óráig ismét tanulással töltöttük az időt. Ez így ment a hét öt napján. Szombaton is volt tanítás, de a délutánunkkal szabadon rendelkeztünk. Vasárnap reggel nyolctól délig a kollégiumban volt tanulási idő. A nehéz korabeli időszak ellenére jó ellátást kaptunk és hálás vagyok a sorsnak, hogy a gépipariban tanulhattam. 

– Melyik tantárgyat tanultad a legszívesebben? 
– A veszprémi egyházi és polgári iskolában jó alapokat kaptam, ezért egyik tárggyal sem voltak gondjaim. A műszaki érdeklődésem miatt a matematikát, fizikát és a kémiát szerettem a legjobban, de a magyarral és a történelemmel is boldogultam. Az iskola jellege miatt a humán tárgyak nem kaptak akkora figyelmet, mint a természettudományosak. 

– A tanárid közül számodra ki volt a legkedvesebb? 
– Az osztályfőnököm egy szerzetesrendből odahelyezett paptanár volt, akit dr. Magasi Artúrnak hívtak, és a magyar mellett történelmet tanított. Dr. Magasi Artúr széles látókörű, művelt, világot látott ember volt, akitől nagyon sokat lehetett tanulni. Mivel a tanításnak szentelte az életét, nagyon sok időt töltött velünk, és ma is szívesen emlékszem rá. Nagyon szerettem Süveges Józsefet, a matematika tanáromat. 

– Demeter Vili bácsit sokan ismerik Székesfehérváron… 
– Igen, Vili bácsi fiatalember volt, amikor engem tanított. A tornaórák nagyon kemények voltak. Harmadik év végéig csak tornáztunk, negyedikben viszont már azt csináltunk, amit akartunk, vagyis fociztunk, röplabdáztunk és kosárlabdáztunk. 

– Mi volt a legnehezebb része fehérvári éveidnek? 
– A bezártság volt az, amit a legnehezebben viseltem, és viseltünk a kollégista társaimmal. A napi két óra kimenő mellett vasárnap délután jutott idő arra, hogy megnézhessünk egy-egy sporteseményt, vagy elmehessünk valamilyen kulturális programra. A kollégiumba mindig időben kellett visszaérni, és takarodó előtt ellenőrizték a létszámot. Nagyon irigyeltük a városi társainkat, mert mindig arról meséltek, hogy éppen hol és mit láttak. Azokban az években vetítették először Magyarországon a „Nincs béke az olajfák alatt” című filmet, amit a kollégiumból egyesével kiszökve titokban tudtunk megnézni a moziban. A remek olasz film örök emlék a számomra különösen a körülmények miatt. 

– Milyen emlékeid vannak a ballagásodról? 
– Mai szemmel nézve nagyon egyszerű volt a ballagásunk. Édesanyám négy év alatt egyszer látogatott el Fehérvárra, és ez az egy alkalom a ballagás volt. Az ünnepség alatt végigjártuk a tantermeinket és a tanműhelyeinket, miközben a régi ballagási dalokat énekeltük. Minden diák a szülőjétől kapott egy apró, jelképes ajándékot, majd együtt mentek haza. Akkor még nem voltak drága ballagási ajándékok és nem mentek el a családok étterembe az ünnepséget követően. Ne felejtsük el, hogy 1953-at írtunk, ami nagyon nehéz időszak volt Magyarországon. 

– Székesfehérvár után a sztálinvárosi vasműbe kerültél, ahol két sorkatonai év kivételével előbb technikusként majd okleveles gépészmérnökként dolgoztad végig aktív éveidet. Szakmai szemmel nézve mit kaptál a technikumban, amit mérnöki munkádban tudtál használni? 
– Az emberi oldalát tekintve életre szóló barátságok szövődtek a négy fehérvári évünk alatt, és a még élő egykori társaimmal az idén is tervezünk találkozót. Szerencsére van mire emlékezni. Szakmai szemmel nézve nagyon jó alapokat kaptam a gépipariban. Az államosítást követően sok kis üzemnek a gépei, berendezései kerültek az iskola tanműhelyébe, amelyek akkor kifejezetten korszerűnek számítottak. Mi ezeken a gépeken tanultuk meg a gépészet alapfogásait. Amikor ´53-ban Sztálinvárosba kerültem, egyetlenegy dolog volt csak új a számomra: a gigantikus méretek. Hatalmas gépek, szerkezetek, daruk, darupályák. A szakmát nem kellett újratanulnom, mert nagyszerű tudást kaptam Fehérváron. 

– Mit üzensz egykori alma matered mai diákjainak? 
– A mi életcélunk annak idején az volt, hogy minél jobban megismerjük a gépek, berendezések működését, és a gyártástechnológiát. A mai fiataloknak a technika robbanásszerű fejlődése miatt sokkal többet kell tanulni, mint nekünk, amihez szorgalmat, kitartást és erőt kívánok nekik.