Bauer Ákos a társaival tizenhét túlélőt emelt ki a romok alól

Mint azt az Alapon élő szolgálatparancsnok elmondta, a Hunor körülbelül tíz évvel ezelőtt alakult meg. Több mint száz tagja van ennek a hivatásos nehéz kutató-mentő mentőszervezetnek, amely rendelkezik az ENSZ által akkreditált, úgynevezett Insarag nemzetközi minősítéssel is (világszerte mindössze hatvanhét ilyen kutató-mentő csoport működik). Bauer Ákos elmondta, már gyermekkorában is az foglalkoztatta, hogy a bajba került embereket megmenthesse, ezért is választotta a tűzoltói hivatást. Érdekelte a Hunor Mentőszervezet tevékenysége is, szerette volna megméretni magát és segítséget nyújtani egy komoly katasztrófahelyzetben is. Szigorú volt a felvételi eljárás, például emelt szintű fizikai és pszichológiai felmérőkön kellett teljesíteni, majd nyolc évvel ezelőtt több dunaújvárosi bajtársával együtt csatlakoztak is a mentőszervezethez. Ákos ez idáig elsősorban gyakorlatokon vett részt, a külföldi missziók zömében árvízvédelmi küldetések voltak. Két-három havonta szerveznek felkészítőket, ilyenkor berendelik a szervezet kötelékébe tartozó önkénteseket, és változó helyszíneken változó gyakorlatokat végeznek. A Ferihegyi úti bázis a főhadiszállás, de például Hajdúszoboszlón van a romkutató bázis (itt szokott lenni a legtöbb gyakorlat). 

– A csapatot általában 10-12 fős alegységekre osztják, amelyben vannak orvosok, kutatómentők, műszaki mentők, beavatkozók. Jómagam a felderítőkhöz vagyok alárendelve, műszaki mentőként vagy éppen irányítóként segítem a csapatmunkát – mondta Ákos.

Felidézte, hogy február 6-a nem indult átlagosan. Aznap reggel, kezében a telefonjával, olvasta a törökországi földrengésről szóló híreket. Mivel viszonylag közel van hozzánk, volt egy sejtése, hogy ebből valószínűleg riasztás lesz. 

– Az eredményes beavatkozás a gyorsaságon múlik. Miután a gyermekek oviba mentek, jött is az SMS, hogy készültségi állapotot rendeltek el. Ilyenkor el kell kezdeni összeszedni és bepakolni a szükséges felszereléseket. Nem sokra rá telefonon szóltak, hogy éles a helyzet, vonuljunk az állomáshelyünkre – mesélte Ákos.

Mivel az ország minden szegletéből vannak tagjaik, ezért a protokoll szerint először mindenki bemegy a saját tűzoltóságára. A parancsnokságok ilyenkor segítik az érintett bajtársak feljutását a központba. Mindenkit berendeltek. Előfordulhat, hogy valaki akadályoztatva van (például egészségügyi ok miatt), de így is mintegy kilencven tagjuk gyűlt össze a találkozási ponton, várva a további fejleményeket. Eligazítást tartottak, és kiválasztottak egy ötvenfős kontingenst a küldetésre. Begyakorolt mechanizmus szerint zajlott a folyamat, a mentőcsapat tagjai ekkor összeszedték még a szükséges egyéni védőfelszereléseket, volt közben orvosi vizsgálat és pszichológiai elbeszélgetés is, majd egy katonai repülővel útnak indultak Törökországba. 

Mint azt kérdésünkre Ákos elmondta, természetesen izgultak az út során. Nem sok konkrét információval rendelkeztek, de ez nem is meglepő, hiszen csak pár óra telt el a katasztrófa bekövetkezése óta. 

– Egy ilyen helyzetben az a legrosszabb, hogy egyedül a változás az, ami biztos. Annyit tudtunk, hogy Törökországba megyünk, földrengés volt, és nagyon sok áldozat van, mi pedig hamar oda fogunk érni, és sokat kell dolgoznunk. A gyakorlatok alapján nagyjából tudtuk, hogy mire kell számítanunk majd a helyszínen, komoly és tapasztalt szakemberek készítenek fel minket. Aztán persze élesben a többszöröse fogadott minket, mint ahogy azt elképzeltük – ecsetelte a lánglovag.

Beszélt arról is, hogy amikor bekövetkezik a földrengés, akkor az Insarag felállít egy virtuális irányító központot, ahol regisztrálják a mentőcsapatokat, jelölik, hogy ki mire képes, és hogy hol milyen munkára van szükség. 

Nem a terv szerinti reptéren szálltak le, mivel a földrengés azt is tönkretette, így csak 200 kilométerrel arrébb landolhattak. 

– Annyira gyors volt a reagálásunk, hogy még a helyi erők is szét voltak, nem nagyon jöttek információk, viszont ebben a káoszos helyzetben a vezetőink tudták az irányt. A reptéren több mentőcsapat is várakozott, torlódás volt, mert innen buszokkal szállították azokat a beavatkozás helyszínére. Mi bejelentkeztünk a helyi katasztrófavédelem kihelyezett irodájába, és körülbelül 4-5 óra múlva jöttek is értünk: két helyi járatos buszt kaptunk, a felszereléseinket, csomagjainkat pedig négy kis teherkocsiba préseltük be. Érdekesség, hogy egy-két önkéntes csoport is jött velünk a busszal, akik aztán hozzánk csatlakoztak, és a mentési feladatok során többször is a segítségünkre voltak ؘ– idézte fel Ákos.

Mint elmesélte, akciófilmbe illő volt a városba való megérkezés: az olajfákkal, narancsligettel ölelt turistaövezet után szétrombolt utcakép, kettérepedt autópálya, leszakadt híd fogadta őket, ráadásul a GPS sem vitte a konvojukat jó irányba, volt, hogy el is szakadt a két busz egymástól. Ekkor a hátukra vették a felszereléseiket, majd gyalogosan indultak tovább. Miután eljutottak a célállomásra, a helyi katonaság egy gyors felvezetést tartott nekik, és megjelölték a beavatkozási helyszínt: egy nagy romos hotelt kaptak, amelyről csak annyit mondtak, hogy sok ember volt-van itt.

– Két alegységre voltunk felosztva. Ilyenkor az a mechanizmus, hogy amíg az Alfa egység felderíti a beavatkozási helyszínt, a Bravo egység megfelelő táborhelyet keres. Jómagam az Alfa egységben vagyok, így mi azonnal elkezdtük a beavatkozást, először egy nagy, általános felderítéssel, majd szűkítettük a mentési pontokat. Gyorsan be tudtunk avatkozni, a katasztrófa bekövetkezését követő 21. órában már védőfelszerelésben dolgozhattunk a helyszíni mentésen. Ekkor még a könnyebben sérültek is az épületben voltak, és sok családtag, civil tartózkodott a helyszínen. Nem volt egyszerű kezelni ezt a helyzetet, de tettük a dolgunkat. Hamar átestünk a tűzkeresztségen, körülbelül 2-3 óra múlva már megvoltak az első kiemelések – mesélte Ákos.

– Nyolcóránként váltja egymást a két egység. Mire végeztek az első körrel, addigra a másik csapat felállította a sátorhelyet. Több szempont alapján kell egyébként a táborhelyet keresni, a legfontosabb, hogy védhető legyen ott a saját testi épségük, a felszereléseik, ne legyen átjárható, és biztosítható legyen a csapat pihenése (már amennyire egy ilyen helyzetben lehetséges). Egy drón segítségével jó helyet találtak a táborhoz: a beavatkozási helyszíntől körülbelül 400 méterre, egy étterem kerítéssel körbevett udvarán.

– A megérkezésünkkor először a döbbenet és a szörnyülködés fogott meg bennünket, aztán hamar átállt a csapat egyfajta csőlátásra, és csak a feladatra koncentráltunk. Akkora volt a helyszínen a tragédia, hogy egyszerűen másra nem is figyelhettünk, csak a mentésre és társaink biztonságára. Javarészt tűzoltókból áll a csapatunk, így a mindennapi munkák során nagyon sok tragédiával találkozunk, lelkileg valamennyire edzettek vagyunk. Nem is az ott látottak voltak nehezek számunkra, hanem inkább az, amikor már hazajöttünk, és ott kellett hagyni őket. Odatettük magunkat, mindenkiben nagyon él ilyenkor a tenni akarás, a vezetőknek figyelni is kell arra, hogy őrültségekbe, veszélyes helyzetekbe ne essünk bele – mesélte Ákos.

Azt is kiemelte, jó érzés volt számára az, hogy milyen nagy összefogás jellemezte a mentést, együtt dolgoztak a helyiekkel, más mentőegységekkel, olykor civilekkel, és bár nem tudták egymás nevét sem, mégis régi cimboraként fogadták egymást az utcán vagy a romok közt dolgozva. 

– Kicsit túlzónak éreztük, de úgy fogadtak minket, a magyar csapatot, mintha hősök lennénk. Bíztak bennünk az emberek, mondván, ahova mi odamegyünk, ott így vagy úgy, de meglesz a hozzátartozójuk – tette hozzá a lánglovag.

Lelkileg, mentálisan egy ilyen szituációt megélni, nem könnyű. Talán hétköznapi, civil emberként ez számunkra mély traumát is okozhatott volna.

– Bár nem tudom, hogyan kell feldolgozni ezeket az élményeket, de nem érzek semmilyen negatív érzést, úgy gondolom, nem hoztam haza semmi ilyen jellegű sérülést. Amit lehetett, megtettünk. Nyilván lehet, hogy visszagondolva másként csináltunk volna valamit, de ott mérlegelni kell minden kockázatot, vigyázni kell a társainkra is. Amint hazaértem, megöleltem a családom. A hajnali órákban jöttünk meg, a feleségemmel reggelig beszélgettünk, nekik nehezebb volt megélni a történteket, mint nekem. Nagyon köszönjük az egész csapat nevében azt a sok támogatást, elismerést, biztató szót, amit ezért a küldetésért kaptunk, jólesett mindnyájunknak – mondta Bauer Ákos.

Hallgassa meg élőben: