„Nekem nem kell bizonygatnom, hogy mekkora Rambo vagyok”

- Hogy kezdődött ez az egész? 

- Nagyon szerettem volna hivatásos katona lenni, de abban az időben oroszból legalább négyesnek kellett lenni ahhoz, hogy felvegyenek az iskolába. Így a 316-os Makarenkóba jártam, elvégeztem a villanyszerelő iskolát, majd az Acélműben kezdtem dolgozni ’87-ben a daruvillamosoknál. Elvégeztem egy testőrképzőt is itt Dunaújvárosban és adódott egy lehetőség, hogy ki lehet menni, én pedig megragadtam. 

- Úgy tudom ennek volt egy apropója… 

- Cherchez la femme, ahogy a franciák mondják: keresd a nőt. Egy szerelmi csalódás volt ennek az egésznek a mozgató rugója. Elhagyott a hölgy és úgy gondoltam - mint a tinédzserek, akik mindig így fogják fel -, ezzel vége a világnak. Úgy döntöttem, most nincs határ és elindulok.  

- Miért pont a légiót választottad? A rejtői romantika vonzott, vagy a katonai fegyelem? 

- Mindkettő. Rejtő könyveken nőttem fel, nagy élmény volt olvasni mindig. Hivatásos katonának csak Spanyolországba lehetett menni, vagy zöldkártyával Amerikába, vagy a Francia idegenlégióba. 

- Honnan tudtál róla, hogy hova kell menni, hol kell jelentkezni? 

- Voltak már előttem más dunaújvárosiak, akikkel beszéltem és elmondták nagyjából a lényeget. Persze fele sem volt igaz. Egy barátommal indultam útnak, aki szintén ki szeretett volna menni. Egy hölgy vitt el ötezer forintért, akkor a Vasműben nyolcat kerestem. Úgy indultam útnak, hogy felégetek magam mögött mindent. Csak egy üveg vodkát és egy bajonettet vittem magammal. Metzbe érkeztünk, ahol – mint kiderült – volt egy toborzóiroda. Egy falra ki volt festve, hogy Légion étrangère. Ez nekem ismerős volt a Rejtő könyvekből, ez az idegenlégió. Bekopogtunk, hogy megkérdezzük, mikor van ügyfélfogadás. Elvették az útlevelünket és ki sem jöttünk másfél évig. 

- Milyen volt a kiképzés? 

- A kiképzés lényege az volt, hogy megtörték az embert, majd újra felépítették, hogy a parancsnak gondolkozás nélkül tudjon engedelmeskedni. Persze ezzel nem is volt baj, mert a feletteseink mindenben elől jártak. Míg a magyar kiképzésen a kövér őrmester kiadta a parancsot, addig a légióban követtük a vezetőnket. Ott aludt mellettünk, azt ette, amit mi, ugyanabban a sárban dagonyázott, mint mi. Ő futott elől, példát mutatva nekünk. Egész nap futottunk, egyik hegyről le, a másikra fel, közben ordítani kellett a légiós dalokat. Eleinte azt sem tudtuk, hogy mit énekeltünk, csak fonetikusan leírtuk, így tanultuk meg. Fegyverrel feküdtünk, azzal keltünk. Ezt a hadsereget azért hozták létre, hogy ne franciák haljanak meg a csatákban, de ez egy profi hadsereg, itt arra képeznek ki, hogy életben maradj. A légiós legendák a kiképzésekről eltúlzott történetek. Ezeket a kiképzésen kibukott emberek terjesztik, akik szeretnék, ha többnek látnák őket.  

- A kiképzés mennyire kovácsolja össze a jelentkezőket? 

- Magasztos dolog meghalni a csatában a légiósok szerint, de bennünket nem ez motivált, hanem egymásért harcoltunk. Csak egy példa az összetartozásra, van egy barátom - aki 18 évig volt kint -, mikor cigit osztottak beállt ő is a sorba, pedig nem dohányzott. Az őrmester sohasem látta dohányozni, ezért mondta neki, hogy szívjon el előtte egy szállal a kettőből. Megtette azért, hogy nekem oda tudja adni a másik szálat. Ilyen barátságok kötődtek, ezek egy életre szólnak. Ha van valami problémám, öten jelentkeznek, hogy segítsenek. A bajtársiasság az alapja a légiónak.  

Mikor azt kérdeztem, hogy milyen bevetésen volt, hirtelen elöntötték az emlékek és egy kis időt kért. Megivott egy kávét, addig mi lefényképeztük. közben elmondta: 

- Alig várod, hogy elvigyenek bevetésre, mert két-háromszoros pénz jár érte, még a szabadság alatt is. Az első zsoldom 1500 Frank volt. Az étkezésre, a ruhára és a szállásra nem kellett költenünk, tehát mindenre elég volt. Ha valaki el akarta dorbézolni azt is megtehette, de félre is rakhatta. 80 Frank volt egy üveg Whiskey, 10 Frank volt talán egy doboz cigi, egy karton sör 100. Sokkal jobban megérte akkoriban anyagilag, ma már nincsenek olyan nagy különbségek a helyi és a kinti fizetések között. Talán 1400 eurót kapnak a közkatonák.  

- Milyen bevetéseken voltál? 

- 1994-ben Ruandában volt egy népirtás. Ez volt az első bevetésem. Ott az európaiakat kellett kimenteni a háborús zónából. ’95-ben Szarajevóban szolgáltam az ENSZ égisze alatt kéksisakosként. Négy hónapra lett tervezve a bevetés, de hat hónap lett belőle. A szerbek belőttek a piactérre és jó páran meghaltak. Erre az ENSZ bekeményített, majd a szerbek is bekeményítettek. Mi is körbe voltunk véve egy hónapig. Végül tárgyalások során szabadultunk a szorult helyzetből. Egy másik légiós ezred váltott le bennünket. 

- Ez milyen lelki nyomást jelent? 

- Akkor nem jelentett problémát. Sodródsz az eseményekkel. Ez egy profi hadsereg, kiképeznek minden helyzetre. Persze nem lehet összevetni a harci képességeket a szerb katonákkal, akik ha fél év után is életben maradtak, akkor igazi túlélőkké váltak. Az amerikaiaknak pedig még az élelmet is úgy hozták helybe. Nekünk el kellett menni érte, sőt a lőszerrel is el kellett számolnunk. Még a hüvelyeket is össze kellett szednünk. A bevetések után jött ki a stressz, leszerelés után van egy kis pauza. Ezt én itallal próbáltam tompítani.  

- Fizikailag voltak kemény helyzetek? 

- Van hat öltés a fejemen, amit Szarajevóban kaptam. Mikor ételt osztottunk leütöttek egy vascsővel. Szerencsém volt, mert le is szúrhattak volna. Csádban kaptam egy szúrást az arcomba, ami a mai napig látszik. Egy fáradt golyót is kaptam a lábamba, ez az, ami a távolság miatt már veszít az erejéből. Voltak kemény helyzetek, de tulajdonképpen megúsztam.  

- Milyen az élet a laktanyában, mikor nyugi van és nincs bevetés? 

- Mindig csináltunk valamit, mert az unatkozó katona hajlamos vétségeket elkövetni. Ezért fegyelem alatt tartottak bennünket. De volt saját uszodánk, sokat lőttünk. 300 méteres bukó alakos lőterünk volt.  

- A leszerelés után elkezdtél dolgozni, feleséged van, két gyereked. Hogy sikerült így váltani? 

- A légió után még kellett két év, mire lenyugodtam. Sokáig arra riadtam fel, hogy franciául beszélek. A feleségem tudna erről mesélni… Leszerelés után fegyőrként dolgoztam, a fogvatartottak a szemembe néztek, kóstolgatták az embert, nem tudták, hogy ki vagyok. Nem kell a balhé srácok, mondtam. A légióban, ha nézeteltérés volt, hátramentek és lerendezték egymással. Civilben kerültem az ilyen helyzeteket, nekem nem kell bizonygatnom, hogy én mekkora Rambo vagyok. Maradhattam volna még, mostanra már nyugdíjat is kapnék, de én normális életet szerettem volna. Büszke vagyok a családomra és a fiaimra. Nekem ez a boldogság. Persze nekem is vannak kisebb problémáim, de igyekszem túlélni, mint mindenki más.