Az Aranybulla rendelkezéseit reformálta az „ősiség” törvénye

Az említett törvény végleges eltörlésére viszont csak az 1848–49-es szabadságharc után kerülhetett sor. Az 1848. évi XV. törvénycikk már rendelkezett ugyan az ősiség eltörléséről, azonban az adományrendszer megszüntetése kimaradt ebből a törvényből, ezért a kötött birtokrendszer nem szűnt meg teljesen. Az ősiségi pátens, amelyet Ferenc József császár 1852. november 29-én kiadott rendelete szabályozott, eltörölte ezt az adományrendszert. 

Az uralkodói rendelet továbbá pontosan megszabta a királyi kincstárnak magszakadás és hűtlenség címén való utódlását, valamint a földes­úr és jobbágy közötti öröklésjog rendszerét, ami alapját képezte Nagy Lajos törvényének. Az ősiség valójában a vagyonforgalom korlátozására irányuló anyagi és jogi intézmények összessége. Ferenc József rendelete alapján az ősiség törvénye a vagyon tekintetében sem a férfi és nő közötti különbség, sem az élők közötti vagyonátruházásban, sem az öröklésben nem érvényesült tovább. A pátens végérvényesen eltörölte az ősiséget, az ősiségre hivatkozva ezért nem lehetett többé pert indítani. 

Az „ősiség” fogalma 

 

Az „ősiség” fogalma alapvetően azzal az elgondolással függ össze, hogy az a földvagyon, amelyet az egyes nemes urak bírtak, nem egyedül az övék, hanem egy vérségi alapon meghatározott közösség tulajdonát képezi, vagyis a birtokosnak biztosítania kell a következő generáció jólétét is. Ez az elgondolás a gyakorlatban azt jelentette, hogy a tulajdonos az ősi birtok felett csak korlátozottan rendelkezhetett, hiszen annak sorsát a szokásjog, majd a törvény betűje nagyrészt megszabta, és részletesen szabályozta, hogy a javakból kik milyen arányban szerezhetnek részt. Az ősiség az 1848 előtti magyar jogban a nemesi birtok öröklési és elidegenítési szabályrendszere volt. Egyenes ági fiúörökös hiányában a rokonság, a nemzetség örökösödését biztosította a koronára való visszaszármaztatással szemben, érvénytelennek tekintette a hatálya alá eső és öröklött birtok eladását, eladományozását vagy örökül hagyását. Nem vonatkozott az örökhagyó által nem örökléssel vagy osztállyal szerzett birtokra. Ezt a törvényt hirdette ki I. Lajos magyar király 1351. december 11-én. Az „ősiség” törvénye a családok földbirtokaikkal való szabad rendelkezésének jogát a következő fél évezredre meghatározta. Csak az a birtok nem számított ősinek, amit az örökhagyó maga szerzett, kapott adományba, vagy vásárolt meg. Nagy Lajos törvényében azt is pontosan megszabta, hogy amennyiben a nemes utód nélkül hunyt el, javainak negyedét a rokonság, a többit pedig a király örökli. 

Az idő múlása és a magyar társadalom modernizálása viszont már meghaladta ennek a törvénynek az alkalmazását, erre Széchenyi István a Hitel című írásában mutatott rá, szerinte a hitel rendszerének egyik fő akadálya az akkor már több mint öt évszázada fennálló ősiség törvénye volt. Széchenyi művében részletesen kifejtette, hogy a magyar földesurak szegénységének az a legfőbb oka, hogy a magyar birtokos nem juthat gazdasági hitelhez, mert a hazai törvények nem csak a szokásos hasznot nem biztosították a hitelezőnek, de még a kölcsönadott tőke visszajuttatására sem nyújtottak biztosítékot. A magyar nemes nem ura tehát saját birtokának, legalábbis a tekintetben nem, hogy szabadon adhassa-vehesse, szabadon elzálogosítsa azt, az ősiség feudális intézménye csaknem lehetetlenné teszi, hogy az adósság fejében a hitelező, a nem fizető adós birtokát elárvereztethesse. 

I. Lajos, az egyik legnagyobb magyar király 

 

1326. március 5-én született Visegrádon. Apja Károly Róbert magyar király, édesanyja pedig Lokietek Erzsébet lengyel hercegnő volt. Károly Róbert király volt az Anjou-ház magyar uralkodó ágának alapítója, édesapja Anjou Martell Károly, anyja Habsburg Klemencia elsőszülött gyermeke, V. István magyar király dédunokája. Nagyanyja pedig az Árpád-házi Mária nápolyi királyné volt. 

Lajos nevét apai nagybátyjáról, az 1316-ban szentté avatott Lajos toulouse-i püspökről kapta, aki Sánta Károly nápolyi király és Árpád-házi Mária magyar királyi hercegnő fia volt. Jártas volt a jogi és politikai tudományokban, szerette a történelmet, és folyékonyan beszélt anyanyelve mellett franciául, latinul, olaszul és németül. Kitűnően vívott, lovagolt, úszott és nyilazott, ez már elővetítette a későbbi „lovagkirály” képet. Példaképeit is híres hősök közül választotta, mint például a világhódító Nagy Sándort, de különösen szerette a szintén magyar királyi apától és lengyel anyától született Szent Lászlót. Tízévesen szerezte meg első háborús tapasztalatát, amikor is cseh és lengyel szövetségesekkel a magyar csapatok egy közös támadást intéztek a Habsburgok ellen. 

Édesapja halálakor mindössze 16 éves volt, koronázására Székesfehérvárott került sor 1342. július 21-én. A ceremónia után első útja Nagyváradra vezetett, a nagy példakép, Szent László király sírjához. 

Az ifjú király lovagi erényekkel bírt, de egyben buzgó katolikus hívő is volt

A magyar trónon 

 

Jól működő államszervezetet, teli kincstárat és hűséges főnemeseket örökölt apjától, így komolyabb problémák nem nehezítették meg uralkodásának kezdetét. Az ifjú király lovagi erényekkel bírt, de egyben buzgó katolikus hívő is volt, és biztos támasza volt a pápai államnak. Nem véletlenül hívták „lovagkirálynak”, a különböző hadjáratai során személyesen is részt vett a harcokban, nem egyszer veszélyes helyzetbe is került, de mindig sikerült kivágnia magát. Külpolitikai sikerként lehetett elkönyvelni az 1360-ban Nagyszombatban rendezett királytalálkozót, amelyen megjelent János Henrik morva őrgróf, IV. Rudolf osztrák főherceg, IV. Károly német-római császár is. Tíz évvel később létrejött a perszonálunió (két vagy több független állam olyan szövetsége, amelyet a közös uralkodó személye kapcsol össze) Lengyelországgal, a térség másik meghatározó országával. Itáliai hadjáratait a nápolyi Anjouk trónöröklésének rendezetlensége váltotta ki. Lajos öccsét, Andrást Nápolyban meggyilkolták, felesége, Johanna bűnösségét nem sikerült bizonyítani. Több politikai érdek is állt András halála mögött, még maga a pápa is Johanna ártatlanságát bizonyította. Nagy Lajos miután látta, hogy diplomáciai eszközökkel nem érhet el sikert, 10 ezer fős seregével Nápoly ellen vonult, amit nemsokára el is foglalt. András volt felesége, Johanna új férjével együtt elmenekült a városból. VI. Kelemen pápa mindezt nem jó szemmel nézte, sőt kiközösítéssel fenyegette meg Lajost, aki akkor felvette a „Jeruzsálem és Szicília királya” címet, de mindezek ellenére a magyar királynak valahogy sikerült a Szentszékkel a jó kapcsolatot megtartani. Miután a Ve­zúv melletti várost nem sokáig tudták Lajos hívei tartani, Johanna férjével, Tarantói Lajossal ismét visszatért, és átvette a Nápoly feletti uralmat. Nagy Lajos ezért 1350 áprilisában megindította a második nápolyi hadjáratát, majd ismét bevette a várost, de belátta, hogy hosszú távon nem tudja ott fenntartani hatalmát, így hajlott bizonyos feltételek mellett a békére. 

Vele szemben Velence is alulmaradt 

 

Ami Dalmáciát illeti, az ottani városok Könyves Kálmán óta Velence ellenében keresték a magyar királyok barátságát, Lajos viszont a kezdettől fogva ellenséges viszonyban állt a Velencei Köztársasággal. A velencei fenyegetések hatására a magyar király 20 ezres hadseregével bevonult Horvátországba, ahol a horvát főurak támogatásukról biztosították. Zára városa (ma Zadar tengerparti város Horvátországban) mellett komoly összecsapás bontakozott ki a magyar és a velencei erők között, ami egy 8 éves fegyverszünethez vezetett. Azonban nemsokára Genovával szövetkezett Velence ellen, és hadjárata sikerrel járt, a háború 1358-ban a zárai békével lezárult, minek értelmében Velence lemondott Dalmáciáról. 

Lajos az országa nyugalma érdekében megerősíttette az erdélyi végvárrendszert is, amelynek védelméből a székelyek több támadást is indítottak az időként megjelenő tatárok ellen, akik ezután végleg elhagyták a térséget. Több sikeres hadjáratot indított a Balkánon is, igaz ezzel a folyamatosan gyengülő kis balkáni államok egyre inkább a török hódítók célkeresztjébe kerültek. 

Az ősiség törvénye mellett rendezte a jobbágyság helyzetét, megszabva a rájuk kirótt adók mértékét is. A városok fokozatosan fejlődtek, kezdett kialakulni a polgárság, komoly változások történtek az államigazgatásban, a királyi pecsét használatáról is új előírások születtek, ezek az intézkedések felgyorsították a magyar társadalmi és gazdasági életet. Virágzott a kultúra különösen a képzőművészet, Lajos udvara révén a Magyar Királyság egyre jobban kapcsolódott a nyugat-európai művészeti irányzatokhoz. 

Lajos 1382. szeptember 10-én hunyt el Nagyszombaton, majd Székesfehérvárott temették el. 

A „lovagkirály” után a magyar trónt Mária, a lengyelt pedig Hedvig nevű leánya örökölte, Lajos halálával pedig férfiágon kihalt az Anjou-ház magyar ága. 

Felhasznált irodalom:

– Bollók János (fordító): Képes Krónika; Osiris Kiadó, Budapest, 2004. 

– Lengyel Dénes: Régi magyar mondák. Budapest: Móra Ferenc Könyvkiadó. 1985. 

– Bellér Béla: Magyarok Nápolyban. Budapest: Móra Ferenc Könyvkiadó. 1986. 

– Varga Domokos: Magyarország virágzása és romlása. Budapest: Móra Ferenc Könyvkiadó. 1984. 

– Kajtár István: A XIX. századi modern magyar állam- és jogtörténet alapjai, Dialóg Campus, Pécs, 2003. 

– Szerk.: Kristó Gyula (főszerk.), Engel Pál, Makk Ferenc: Korai magyar történeti lexikon (IX–XIV. század). Akadémiai Kiadó, Budapest, 662. o. (1994). 

– A Pallas nagy lexikona. 

– Pór Antal: Nagy Lajos: 1326–1382, 1892. 

– Horváth Jenő (szerk.): Királyok könyve. Magyarország és Erdély királyai, királynői, fejedelmei és kormányzói. Helikon Kiadó, Budapest, 2004.