Ambrus Attila kirabolt harminc bankot, de újra tudta kezdeni az életet

– Miért pont Dunaújváros?

– Sok kötődésem van a városhoz. Sokszor jöttünk ide hokizni az Újpesttel. Mindig bucira vertek minket a srácok. De volt olyan is, hogy kölcsön­adott a csapatom a Dunaújvárosnak. Ez még a Kercsó-féle gyerekek előtt volt, a ’80-as években, még nem volt csarnok sem. Aztán amikor börtönbe kerültem, a helyi főiskolán szereztem diplomát kommunikációs szakon, és volt a börtönben egy lány is, aki majdnem a feleségem lett. Na, ő is dunaújvárosi volt.

– Ennyire fontos önnek a kötődés?

– Ez is fontos, meg itt sokan ismernek, így talán több portékám fogy. Az kevés, hogy ismernek, minőséget is kell adnom. Ahhoz, hogy az ember kézművesként helyt tudjon állni, rengeteg munka kell.

– Mennyit dolgozik?

– Múlt héten Kolozsváron voltam, és öt napig árultam, napi 14 órát dolgoztam, de ezt kevesen hiszik el. De vegyük Dunaújvárost. Háromkor kelek majd szombaton, gondosan becsomagolok, mert nem sérülhet a kerámia. Fél hatra már a piacon vagyok egészen fél tizenkettőig, aztán újra csomagolás és irány haza. Olyan vagyok, mint az Örkény-regényben a Tóthék, akik állandóan dobozoltak, én pedig nyakra-főre csomagolok.

– Hogyan fogadják önt a dunaújvárosiak?

– A legtöbben barátságosak. Tudom, hogy megosztó személy vagyok, kedvelnek, de utálnak is. Hallom, ha szidnak, persze csak csendesen, nehogy meghalljam. De jó fülem van, a magánzárkában kifejlődött a hallásom.

A dunaújvárosi emberek barátságosak, kezet fognak, kérdezgetnek, közös képet csinálnak velem, de nem azért, mert kiraboltam harminc bankot, hanem azért, mert újra tudtam kezdeni az életemet.

– Mit gondol, a termékeit a minőség miatt vásárolják, vagy csak egy emléket szeretnének a Viszkistől?

– Amikor azt hallom, hogy „Öcsém, adjál már valamit”, meghal a lelkem, de sokszor úgy is vesznek tőlem dolgokat, hogy nem is tudják, hogy ki vagyok. A kézműves embernek ez a legfontosabb. A kettő együtt jár, sajnos nem tudok mit csinálni, nem tehetek különbséget a vevők között. Minden hónapban jönnek a sárga csekkek, amit ki kell fizetnem.

– Nem turkálok a zsebében, csak kérdezem, meg lehet élni ebből?

– Nem panaszkodom, megélünk belőle. A feleségemnek is van munkája, nekem is. Nekem a média is fontos, van egy weboldalam is, és több mint hetvenezer követőm van a Facebookon, olyanok, akiket érdekel a személyem. Főleg középkorú emberek jelölnek be, és ők is a vásárlóim többnyire, akik rendszeresen veszik a termékeimet.

– Jön a bevétel, majd bemegy vele a bankba. Előjönnek még a régi emlékek? A banki alkalmazott nem retten meg?

– Mikor kijöttem a börtönből a pártfogóm kérte, hogy legyen bankszámlám. Bementem a bankba, és mindenki lefagyott. Viccesen azt szoktam mondani, hogy rossz az aurám. Pont ezek miatt már nem járok bankba, csak a feleségem megy, ő rendezi a dolgaimat, vagy az internetes bankolást választom. Vicces lett volna a koronavírus idején maszkban bemenni egy pénzintézetbe, ráadásul úgy, hogy nekem egy fekete maszkom van, Fel a kezekkel! felirattal. Nem tudnám megmagyarázni a rendőrnek, hogy ez csak poén. Néhány rendőrt megvicceltem annak idején, és ezt testületileg nem felejtették el.

– Találkozott már olyan emberrel, aki banki alkalmazottként részese volt a rablásának?

– Igen, többel is. Vannak olyanok, akik meg tudtak nekem bocsátani, de egy semmiképpen sem akar. Többször kértem tőle bocsánatot, de nem hajlandó rá. Sajnálom, mert ezt a terhet cipeli, és nem tud szabadulni tőle. Olyan sokkot kapott, amit nem tud elfelejteni, és ezt meg tudom érteni. Nagyon sok rossz dolgot csináltam az életemben, ezt nem tudom már megváltoztatni.

– Önt megkárosították már?

– Naiv vagyok, emiatt sokszor megjártam, de a múltból nem szoktam problémát csinálni. Legutóbb perzsa nyelven adták ki a könyvem, hangoskönyv formában. Eddig hét nyelven jelent meg. A srác, aki kiadta, elég szépen megtollasodott rajtam. Egy minőségi munkát tett le, szakmailag nem lehet kifogásom, de hogy megmalmozott, az nem esett jól. Kedvelnek a perzsa nyelvterületről, így sok megrendelést kapok a hangoskönyv révén. Mindenkinek adok egy esélyt, de csak egyszer verhetnek át. Ha mindig azon mantrázunk, hogy ki vert át, ki adott fel, ki árult el, miért lett rossz az élet, akkor ez már régen rossz. Én előre tekintek, és próbálom pozitívan látni a dolgokat. Persze engem is zavar, hogy miért voltam madár, de már rég elengedtem a dolgot.

Nem szabad dühösen, haraggal lefeküdni, mert az nem jó tanácsadó

– Egy interjúban olvastam, hogy a megbocsátást fontosnak tartja.

– A harag egy csomó energiát elvesz, amit másra is tudna az ember fordítani. Ami már megtörtént, azt nem lehet visszacsinálni. Nem éri meg rágódni, előre kell tekinteni, és le kell vonni a konzekvenciákat. Édesanyám egy vallási szektához csatlakozott, emiatt el sem jött az esküvőmre. De megbocsátottam neki, mert az nem lehet, hogy a gyerekem issza meg a levét, és nem láthatja a nagymamáját emiatt. Nem szabad dühösen, haraggal lefeküdni, mert az nem jó tanácsadó.

– Bibliai alapelvről beszél. Ön vallásos?

– Meg vagyok keresztelve, de nem vagyok vallásos. Az egyházzal való kapcsolatom elcsúszott már kilencévesen, amikor a papnak megettem az ostyáit, és megittam a miseborát. Kivágtak a templomból, azóta nem gyakorlom a hitemet. Borzalmasan ördögi gyerek voltam, nem bírt velem sem a pap, sem az iskolaigazgató, sem az apám. Gyakorlatilag tényleg belém szállt a Drakula.

– Miről álmodozott gyerekként, mi szeretett volna lenni?

– Rengeteget olvastam, emiatt vagy felfedező, vagy kalandor szerettem volna lenni. Nagyon szerettem a történelmet és a humán tárgyakat. Tekintettel arra, hogy Csíkszeredában mindenki jégkorongozik, én is sportoló akartam lenni. Ráadásul Ceaușescu idejében csak a politikusok és a sportolók mehettek külföldre. Én pedig utazni szerettem volna. Abban az időben jó kapusnak számítottam, de kihagytam négy évet. Két szezon javítóintézet volt, kettő munkaszolgálat. Amikor Magyarországra kerültem, a korcsolyát alig bírtam felvenni a lábamra. A kihagyott évek meghatározták a kapusteljesítményemet is.

– Édesapjával való rossz kapcsolatáról sokszor írtak már, menekülni szeretett volna a szavai súlyától, ezért más életet akart élni, de mégis rossz irányt vett az élete.

– Vittem magammal ezt a puttonyt hosszú időn keresztül. Édesapám jóslata majdnem beteljesült, de szerencsére nem lett az öregnek igaza. Éppen mikor elítéltek tizenhét évre, akkor olvastam az egyik újságban, hogy meghalt az apám. Az utolsó tíz évben már nem beszéltem vele. Nem volt egyszerű a gyerekkorom, spártai nevelést kaptam. Azt fogadtam meg, hogy a gyerekemet pontosan az ellenkező módon fogom nevelni, mint ahogy engem neveltek.

– Bogdán László, cserdi volt polgármestere a helyi fiatalokat bevitte a börtönbe, hogy megmutassa nekik, nem menő dolog odakerülni, az egy kemény hely. Mit gondol erről?

– Ha bent van az elítélt egy harmincfős zárkában, oda a shakespeare-i monológ nagyon kevés. Vagy a fizikum, vagy a rafinéria dönt ezeken a helyeken. Nem azt mondom, hogy ma ütik-vágják egymást a cellákban, de a fiatalkorúak börtöne egy kiképzőbázis. A börtön vezetése mindent megtesz azért, hogy elejét vegyék a verekedéseknek, de ők sem tudnak mindent meggátolni. A börtön valóban kemény hely. Nagyon sok helyen én is tapasztaltam, hogy menő börtönviseltnek lenni. Olyan szubkultúrában, ahol az apa és a nagyobb testvér is börtönben volt, az a normalitás, ha a gyerek is börtönviselt lesz, követi a mintát, amit látott. Az ilyen környezetben senkinek számít az, aki nem volt börtönben, egyszerűen nem tekintik férfinak. Láttam már ilyet. Nem akarok senkit minősíteni. Ez egy komoly társadalmi probléma. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, nagyon sok mindent kell tenni. Ez egy komplex és nagyon nehéz feladat. Amikor elmegyek egy reintegrációs programra, vagy fiatalkorúak börtönébe, arról szoktam beszélni, ha az ember valamit elront, helyre lehet hozni, lehet tanulni a hibákból, és újra lehet indítani az életünket. De ez nem egyszerű. Nagyon nehéz kitörni.

Mindenkinek jár egy esély

– Önnek ez hogy sikerült?

– Nagyon sokat olvastam gyerekként, és a börtönben is saját könyvtáram volt. Ez nagyon jó, de tudtam, hogy 17 évig nem fogom bírni. Muszáj valamit kezdenem magammal. Ezért kezdtem tanulni, a sikerélmények pedig tovább vittek. Úgy gondolom, a börtönben, de akár egy munkahelyen is, sikerélmény nélkül élni régen rossz.

– Kitanulta a keramikusszakmát, érettségit szerzett, majd diplomát, majd hosszú idő után kijött a börtönből. Fogta valaki a kezét?

– Harmincezer forinttal szabadultam. Elmentem a pártfogómhoz, hátha tud segíteni. Azt mondta, annyit tud segíteni, hogy megmutatja, hogy merre van a hajléktalanszálló. A reintegráció akkoriban itt tartott. Most nem tudom, hogy mi van. Az lenne jó, ha az elítéltet vissza tudnák illeszteni a társadalomba, olyan szakmát tanítanának neki, amelyre szükség van. Mi most építkezünk, és nem találunk szakembereket. Ha kijön valaki a börtönből, segíteni kell, hogy munkát, szállást tudjon találni. Nekem szerencsém volt sok tekintetben, mert voltak olyan barátaim, akik érdemben tudtak segíteni. Ez lenne a lényeg, hogy ne engedjék el senkinek sem a kezét. Mindenkinek jár egy esély, megkaptam, és ezzel tudtam is élni.