Nem tudjuk Istent a maga végtelenségében elképzelni

Az ősember hitvilágában „átlelkesült” a környezet, vagy legalábbis az a szelete, amelyet megismert belőle. Minden tárgyban, fűben, fában, állatokban, de még a hegyekben is természetfölötti erőt, belül lakozó szellemet képzelt.

Az emberi felfedezés következő fokán már nevesített istenek képezték a hit alapját. Ez volt a sokistenhit, vagy idegen szóval a politeizmus, amely felfogása szerint az emberi életben valamennyi fontos, létező dolgot egy arra termett isten vagy istennő felügyel. A különböző népeknél részleteiben különböző, de a lényeget tekintve egymáshoz nagyon közeli hitelemeket találunk.

A Krisztus előtti V. században élt filozófus, Xenofanész ironikus megállapítása szerint „minden nép magához hasonlónak képzeli el istenét... Ha az ökröknek, lovaknak, oroszlánoknak kezük volna, magukhoz hasonló isteneket faragnának...” Xenofanész ugyancsak jól ismerte az emberi természetet, és azt is, hogy meddig terjed az ember képzelőereje. Az emberiség évezredek alatt döbbent rá, hogy a világot, az ő életét, egy és mindenható Isten alkotta és kormányozza, még „a folyóknak is ő szab irányt”. Milyen egyszerűen és mégis nehezen felfoghatóan írja János, – igaz, már Kr. u. az első században – evangéliuma elején: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél”. Ez már a monoteizmusnak nevezett egyistenhit, amit először a zsidók kezdtek hirdetni. Ábrahám, Izsák és Jákob istene, az ószövetség ura, Jahve az első teremtő, mindenható isten. A második egyistenhit, a kereszténység sok ezer évvel később, Jézus tanításai, majd Pál apostol térítő munkája nyomán alakult ki és terjedt el a nyugati kultúrákban. E két forrás alapján jött létre a harmadik nagy monoteista vallás, az iszlám, Krisztus után a VII. században.

Az éppen száz éve született Molnár Tamás katolikus vallásfilozófus szerint Istenről alkotott képzetünk nem más, mint csupán az emberi elme szüleménye, és mivel az ember, felfogóképességének véges volta miatt nem tudja az Istent a maga végtelenségében elképzelni, így leegyszerűsíti az általa értelmezhető szintre. Kétségtelen tény, hogy az ember nem tudja felfogni a végtelent, de ebből nem következik az, hogy a végtelen nem létezik.

Az ateistáktól, vagyis az isten létének tagadását hirdetőktől származó önfejlődési teória is ennek egy megnyilvánulási formája, bár a materialisták közül eddig még senki sem magyarázta meg, hogy mi által képes az atom önmagát bonyolultabb formációkká szervezni. Az anyag önfejlődése egy axióma, vagyis olyan alaptétel, a legegyszerűbb, nyilvánvaló alapigazság, amit el kell fogadni. Isten mindig volt – ez is egy axióma. Nem ő változott, hanem az emberiség vele kapcsolatos tudásanyaga, így amikor a hit fejlődését vizsgáljuk, valójában az emberi gondolkodás, a megismerés fejlődési folyamatának lépcsőfokait tanulmányozzuk. Nagyon is igaza volt Xenofanésznek abban, hogy az ember magához hasonlónak képzeli el istenét!

Az ókeresztény filozófus, Szent Ágoston Vallomások című írásában saját küzdelmét tárja elénk, így megismerhetjük egy korabeli ember Istenhez vezető útját is. Gondolatmenete szerint Isten felfoghatatlan, és bár „tudjuk, hogy létezik, nem tudjuk, hogy mit jelent. Halandó életünk során nem láthatjuk őt „csak tükör által”. Isten felfoghatatlansága az emberi gyengeségből, hiányosságból adódik. (…) Nem te változtatsz át engem magaddá, mint valami testi eledelt, hanem én változtatlak át téged magammá!”

A XIX. században kezdődött az a technikai fejlődés, amely nagy mértékben forradalmasítva az ember lehetőségeit, a tudomány mindenhatóságát hirdető nézetek felé terelte a gondolkodást. Megszédülve az eszközök nyújtotta lehetőségektől, az anyagi világ bűvkörébe kerülve a magát civilizáltnak tartó világ ettől kezdve egyre kevesebb gondot fordít a lelki értékek gyarapítására.

Az anyagiak, az élvezetek hajszolása fontosabb a szellemi, lelki értékeknél

A II. Vatikáni zsinat 1965-ben kiadott Gaudium et spes (Öröm és reménység) című konstitúciója alapos elemzést nyújtott a XX. századi ember lelki állapotáról, majd azt állapította meg, hogy „napjainkban az emberi nemet saját találmányai és saját hatalma ámulatra indítja, de gyakran aggasztó kérdések gyötrik: merre fejlődik a mai világ, mi az ember helye és szerepe a mindenségben, mi értelme van egyéni és közösségi törekvéseinek, s végül mi a dolgok és az ember végső célja?” Az egyházatyák tehát már az 1960-as években felfigyeltek arra a jelenségre, hogy a világ kezd elfordulni Istentől, az anyagiak, az élvezetek hajszolása fontosabbá vált a szellemi, lelki értékeknél, a materiális javak fölébe kerekedtek azoknak.

Napjainkban különös jelenségnek vagyunk tanúi: miközben az emberiség tudása soha nem látott méretűvé és mennyiségűvé gyarapodott, az egyes ember által ebből elsajátítható ismeretanyag egyre szerényebb. Az újkortól kezdődően az olló az emberiség és az egyének tudása között olyan nagyra nyílt, hogy a kettő közötti távolság behozhatatlan. Ezt már nem képesek pótolni a korszak csodafegyverei, a közösségi média, vagy az internetes tudásszerzés korlátlannak tűnő lehetősége. A zsinat óta felerősödött az ember teljes gazdasági, társadalmi felszabadulását hirdető szellemi irányzat, a neoliberalizmus, aminek hirdetői az emberi kiteljesedés legfőbb akadályát a vallásban, az egyház által terjesztett tanokban, a lelkiismeret ellenkezésében vélték megtalálni. Az eltelt közel hatvan évben beigazolódott a zsinati atyák előrelátása. Ez az egyre jobban tért hódító felfogás rendkívüli módon megnehezíti, hogy a mai civilizáció közepette az egyén utat találjon Istenhez. A ma emberének nincs szüksége hitre, Istenre, mindentudónak képzeli magát, közben sok-sok jel mutat arra, hogy rendkívül magányos, elhagyatott. A tudomány mindenhatóságában bízva elveti a hitet, holott a tudomány – Francis Collins, a teljes emberi génkészletet feltérképező projekt vezetőjének állítása szerint – nem, hogy nem zárja ki Isten létezését, sőt, valószínűbbé teszi. Más természettudósok úgy fejezik ki, hogy ahol a tudomány véget ér, ott kezdődik a hit.

Térjünk vissza Szent Ágostonnak a címben idézett gondolatához: „Oh Istenem, fölséges a te magasságod, s igen mély titkaid mélysége! Mindenhol vagy, mégis jaj, de nehezen botorkálunk vissza hozzád!”