Nem a besorolás a valós stigma, hanem ahogyan azt kezelik

– Szerintem most már erre kell felkészülni, hogy a problémák száma egyre jobban nőni fog. Ez a tendencia nem csak Magyarországon, hanem országokon átívelően is, mindenhol megugrik azoknak a száma, akik valamilyen segítségre szorulnak ahhoz, hogy eredményesek legyenek. A cél az lenne, hogy jól működő felnőttekké váljanak. Az elvárás egyre nő. Sokkal korábbi életszakaszban várjuk el bizonyos képességek meglétét. Amíg régen egy nyolcéves gyerek megtehette, hogy megtanuljon írni-olvasni biztonsággal, most már elvárjuk, hogy az első osztály végére ez jól működjön, hogy már tudja használni mint eszközt az ismeretszerzéshez. Másrészről az orvostudomány megsegíti azoknak a gyerekeknek a születését, fejlődését, akik jó eséllyel valamilyen nehézséggel fognak szembesülni. Gondolok a kis súlyú születésre, vagy a különböző komplikációkra. Ezeknek a gyerekeknek a száma is viszonylag magas, nem várható el, hogy segítség nélkül végigcsinálják az iskoláskort, és felnőttekként jól működjenek. Meglátásom szerint az az arány, amit a felmérés feltárt, az reális ma is.

– Mik a jellemző problémák?

– Nagyon színesek, sokkal színesebbek, mint eddig. Ez életkortól is függ. Benne vannak a beilleszkedési nehézségek, a magatartási problémák, a képességek, készségek szintjén jelentkező problémák is és a súlyosság is nagyon változó. Régen speciális intézményekbe kerültek, de ma bent vannak az óvodában, bölcsődében, iskolában, kevésbé vannak szegregálva. Egyre több az autista, vagy autisztikus jegyekkel rendelkező. Ez persze annak is tulajdonítható, hogy a diagnosztika egyre pontosabb, egyre könnyebb megtalálni azokat a tipikus jegyeket, amelyek erre jellemzőek. Régen kevésbé differenciáltak, besorolták őket egy szociális intézménybe, már viszonylag korán, és egyre korábbi időpontban tudják meghatározni, hogy mi is a probléma gyökere. Nem véletlenül hívják az autizmust spektrumzavarnak, a nagyon súlyos, sok problémával küzdő, társult problémákat hordozó gyerekektől a nagyon jól funkcionáló, diplomát szerző, de szociálisan nehezen funkcionáló gyerekekig terjed a paletta. Nyilván nem ugyanaz a szükséglet egyik vagy másik autistánál. Egyébként azt mondják, hogy Amerikában a Szilícium-völgy tele van autistákkal. Ráadásul autisztikus jegyek mindenkinél előfordulhatnak. De valamiért tényleg nő a számuk. Ez előtt még a tudomány is értetlenül áll. Ez tényleg a tudományra tartozik, hogy levegő, oltás, víz, gyógyszerek, a szülők egészségi állapota, vagy a zaklatott élet áll mögötte, vagy együtt mindegyik.

– Mi az, ami még jellemző?

– A figyelmi, beilleszkedési nehézségek, magatartászavar problémakörnek is nő a száma, és viszonylag elég korán jelentkeznek. Ez is több összetevős. Meg kell említeni, hogy milyen a világ tempója, hogy ez mennyire kevésbé feldolgozható még egy felnőtt idegrendszernek is, hogy mennyire kevésbé tudja a problémától távol tartani a család a gyerekeket. Azt, hogy mennyire befolyik az életünkbe az online világ, ami ellen nem is nagyon lehet semmit tenni, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk ezeknek a dolgoknak. Hogy mennyire túlterheljük zajjal, fénnyel, vizuális információval a gyerekeket. Már neurológusok is fejtegetik, hogy az információ-feldolgozás mit okoz, milyen gátakat, blokkokat okoz egy ilyen gyors, változó inger, mint a tévénézés például. A gyerekek ezen nőnek fel, ez köti le őket. A régi olvasmányok már nem kötik le a figyelmüket. Annak a gyereknek, amelyik azon nőtt fel, hogy a tévében egy hihetetlen tempójú ingeráram éri, annak egy ilyen lassú dolog, amiben a fantáziája dolgozik csak, nem érdekes. Az egyensúly a lényeg, a mérték. Felmerül a szülőknél és a pedagógusoknál is, hogy minek a sok memoriter, miért kell magolni? Már nem erről szól a világ, a tudás folyton változik, már nem lehet valaki polihisztor, azokat a készségeket kell megtanítani, hogy hogyan tudja megszerezni a szükséges információt. Viszont a memoriter fejleszti a készségeket, és az iskolának az a célja. Egy verstanulás nem lehet felesleges, hiszen a verbális emlékezetet fejlesztik vele. A kötelező olvasmányoknál is a lényeg az, hogy az olvasási készsége, a szövegfeldolgozási készsége fejlődjön, hogy a fantáziáját tudja használni, hogy megértse az olvasott szöveget. Az más kérdés, hogy a nagy klasszikusok már nem működnek ennél a generációnál. Az oktatásnak kell megtalálnia azt a pontot, amivel fel tudja kelteni és meg tudja tartani az érdeklődésüket.

– Szülőként mikor teszek jobbat a gyereknek, ha inkább fára mászik, kúszik a sárban, vagy ha hagyom, hogy kétévesen tabletje legyen?

– Itt is figyelembe kell venni az életkort, mert más az elvárás és a szükséglet, és itt is fontos a mérték, az egyensúly. Nem könnyű a szülők helyzete, hogy megtalálják ezt a mértéket. Egy csomó ellenszélben kellene tudniuk, hogy mikor mit csináljanak, és ők is eléggé túl vannak terhelve.

Egy kisgyereknek nem elsősorban tabletre, okostelefonra van szüksége

Nyilván egy kisgyereknek nem elsősorban tabletre, okostelefonra van szüksége. Sok két-három éves kezében ott van. Egy ilyen korú gyereknek elsősorban azokat a készségeit kell fejleszteni, ami életkori szinten neki fontos, tehát a mozgást. Másszon fára, dagasszon sarat, gyurmázzon, fűzzön gyöngyöt, használja a képzelőerejét, a kezét! Hallgasson mesét, tanuljon meg odafigyelni, és tanuljon meg beszélni! Mert nem elég például elméletileg tudni helikoptert vezetni, azt gyakorolni kell, hogy jól csináljuk. Tehát nem elég csak hallgatni, beszélni is kell, hogy ki tudjuk fejezni a gondolatainkat. Később aztán már belecsúszhat ez egy egészséges használatba. De csak abba, mert egyre többször találkozunk függőségekkel, amikor már a normál életvitelt akasztja meg a számítógépes játék. Nem mondom, hogy csináljunk úgy, mintha ezek a dolgok nem lennének, ha helyesen használjuk, akkor hasznosak is. Ők már ebben a világban élnek, egy másik generáció, nekünk is fel kell zárkóznunk ehhez, és ezen keresztül is megszólítani a gyerekeket. Ha tiltjuk, akkor az csak olaj a tűzre. A példa is fontos, hogy hogyan bánik ezekkel az eszközökkel a szülő. Az egyensúly a fontos.

– Lassan kinövik az új helyüket is. Ennyire nő az esetszám?

– Nő a gyerekek száma, de nem ez a legnagyobb korlát, hanem a szakemberhiány. Most huszonöt emberrel egy egész járást látunk el, és különféle szakfeladatokban, úgyhogy ha sokkal többen lennénk, sem lennénk elegen. A helyet azért kezdjük kinőni, mert próbálunk egyre színesebb ellátási formákat bevezetni. Egyre több az olyan csoport, ahová a szülővel együtt jönnek a gyerekek, egyre több mozgásalapú fejlesztőfolyamat van, vannak tájékoztatóink, amiket most megakasztott a pandémiás helyzet. A szolgáltatásainkat próbáljuk színesíteni.

– Milyen a kimeneti arány?

– Nehéz erre válaszolni, mert nagyon sokfélével foglalkozunk. Gondolok a gyógy­testnevelésre, vagy a logopédiára, a szakértői tevékenységre, mindenütt mások lennének a számok. A korai fejlesztés az, ami a sajátos nevelési igénnyel foglalkozik, ők azok, akik számára vélhetően a Móra iskola lesz a kimeneti intézmény. Természetesen nem kizárólag, mert a célunk az, hogy a korai fejlesztésből is kerüljenek minél többen a többségi intézménybe, hogy segítsük a gyerekek integrációját. Ha a BTMN kategóriát nézem, akkor azt mondom, hogy egyre jelentősebb számban fordul elő, hogy a kategóriai besorolás megszüntethető. Mert az lenne a cél, hogy átmeneti nehézségként tekintsünk rá, ami – ha megkapja a megfelelő segítséget –, akkor előbb-utóbb megszüntethető, vagy csökkenthető annyira, hogy a többségi intézményben kis odafigyeléssel eredményes lehet az előrehaladás. Ha megfelelő volt a fejlesztés, a pályaválasztás, és alkalmazkodik a szülő és a gyerek, akkor ez kinőhető. Mindig előfordulnak ilyen esetek.

– Ez jó hír, mert a szülők egy része stigmaként tekint a besorolásra.

– Igen. Eléggé sokat kell azon birkóznunk, hogy a megfelelő helyen kezeljék ezeket a besorolásokat. Az SNI, vagy a BTMN egy jogi kategória, de ez kell sok esetben ahhoz, hogy a gyermek megkapja a megfelelő segítséget a megfelelő időben. Természetesen ez jelet jelent a gyereken, hiszen ebből tudja meg a pedagógus, hogy ezekre a gyerekekre oda kell figyelnie. Nem ez a két mozaikszó a stigma, hanem ahogy a felnőttek ezt kezelik. A szakemberek a segítség oldaláról nézik ezt, és nem a megkülönböztetés oldaláról. Az, hogy a szülő ettől tart, az egy természetes hozzáállás, hiszen mindenki azt szeretné, ha a gyereke pont olyan okos, pont olyan szép, pont olyan jó legyen, pont azt érje el, mint a többinek. Valójában ezek a gyerekek, akik valamilyen kategóriába kerülnek, pont olyan szépek, pont olyan okosak, pont olyan jók, és pont olyan értékesek, mint a többiek.