Szentmise liturgiája

Ennek a kézmosásnak a maradványa, hogy a templomba lépés előtt, jelképes megtisztuláskén a szentelt vízbe mártjuk az ujjunkat, majd keresztet vetünk. Templomtérbe lépés után – még turistaként is – térdet hajtunk az Oltáriszentség felé, aminek a helyét egy pirosan égő örökmécses jelzi. A padba lépés előtt szintén térdet hajtunk. Keresztvetés és térdhajtás együtt nem helyes. A keresztvetés szokása nagyon régi. Az őskeresztények minden fontosabb dolog előtt keresztet vetettek. Tertullián, a III. században ezt írja: „Lépten-nyomon, távozásnál és megérkezésnél, öltözködésnél, cipőfelhúzásnál, mosdásnál, étkezésnél (…) mi keresztények homlokunkat a kereszt jelével jelöljük meg”. Kezdetben két vagy három ujjal végezték, a Szentháromságba vetett hit kifejezéseként.

A szentmise, a mai liturgia szerint négy részből áll: a bevezető rész, az Ige liturgiája, az Eucharisztia liturgiája és a befejező rész.

A pap és a ministránsok érkezését csengőszó jelzi, amire a jelenlévők felállnak. A celebráns elfoglalja helyét az oltárnál, keresztvetéssel és „az Úr legyen veletek” szavakkal köszönti a híveket. Ezek a szavak az Ószövetségből kerültek a liturgiába. Ruth köszöntötte így az aratókat: Dominus vobiscum. Mire ők a Benedicat tibi Dominus (áldjon meg téged az Úr) szavakkal válaszoltak. A köszöntés maradt, de mai válasz: „és a te lelkeddel”-re változott. Ez, a misében többször is elhangzó mondat Szent Pálnak Timotheushoz intézett utolsó szavait idézi. A bevezető részhez tartozik a nyilvános, közös gyónás. A „Gyónom a mindenható Istennek…” kezdetű formula először a XII. században jelent meg. A gyónást követően a Kyrie és a Glória (Dicsőség) eléneklése után az olvasmánnyal kezdődik a második rész, az Ige liturgiája. Korábban ezt a pap végezte, csak az utóbbi időben van lehetőség arra, hogy megtiszteltetésképpen a hívek közül olvashat valaki. Az olvasmány rendszerint az Ószövetség, az Apostolok cselekedetei, vagy a Jelenések könyvének valamelyik fejezete. Az olvasmányt a szentlecke követi, ami döntően Szent Pál, ritkábban más apostolok leveleiből származó részlet. A lecke olvasása a zsidó hagyományokból átvett szokás. A két felolvasás között zsoltárt énekelnek. Mindkettő: „ez az Isten igéje” mondattal zárul, amire a hívek az „Istennek legyen hála” szavakkal köszönik meg a hallott tanításokat. Szent Ágostontól tudjuk ezeknek a szavaknak az eredetét: régen a keresztények így köszöntek egymásnak, de Szent Pál leveleiben is gyakran megtaláljuk.

Ünnepi misén szokás az oltárfüstölés, ami másfél évezredes hagyomány. A görögöknél, a rómaiaknál is megtaláljuk, a zsidóknál pedig Áron főpapnak volt a kötelessége füstáldozatot bemutatni az Úrnak. A szentlecke után az Evangélium következik, amit „Alleluja” éneklése vezet be. Ezt a zsidó nyelvi kifejezést gyakran olvashatjuk az Ószövetségben és a zsoltárokban. Azt jelenti: „dicsérjétek az Istent”. Mivel nagyon bonyolult volna lefordítani, így a keresztények megtartották az eredeti kifejezést. Az Evangéliumot általában felolvassa, ünnepi alkalmakon pedig énekli a pap. Az olvasmányban a próféták, a szentleckében az apostolok, az Evangéliumban viszont Jézus szavai szólnak a hívekhez, ezért ezt állva hallgatják, és homlokukat, ajkukat, mellüket kereszt­tel jelölik meg. Régi időkben hosszan olvasták az Írást. Akkor még nem volt szakaszolva, és a szertartás vezetője kézzel jelezte, hogy mikor kell abba hagyni. A mai liturgiában csak egy-egy részlet hangzik el, és a végét az „ezek az Evangélium igéi” szavak jelzik. A hívek „áldunk téged, Krisztus” kifejezéssel válaszolnak és leülnek, hogy meghallgassák a prédikációt. A homíliában a pap magyarázattal szolgál a hallott evangéliumi szakasz értelméről, összefűzve azt az olvasmánnyal és a szentleckével. Már az apostolok idejében is megvolt ez a szokás, sőt, a zsidóknál is találunk erre utaló írásokat. Jó homíliát mondani valóságos művészet. Az ámen után a hívek az „Isten fizesse meg” szavakkal köszönik meg a tanítást, majd a felállva elmondott hitvallás, a Credo következik. A Hiszekegy-et az egyetemes könyörgések követik, amit a „kérünk téged, hallgass meg minket” szavakkal tesznek magukévá a részvevők. A perselyezésnek nevezett pénzgyűjtés régi szokás emléke, amikor a hívek maguk adták össze az áldozáshoz használt kenyeret és bort. Ezzel lezárul az Ige liturgiája, és kezdetét veszi az Eucharisztia liturgiája. Mivel ez a szentmise legfontosabb része, ezzel a következő írásunkban foglalkozunk részletesen.

A szentmisét bemutató pap Szent Pálnak a rómaiakhoz írt leveléből származó idézet kíséretében felemeli a szent ostyát és a bort tartalmazó kelyhet, és az „Őáltala, Ővele és Őbenne, a tiéd, mindenható Isten, minden tisztelet és dicsőség mindörökké” imával zárja a kánont. Ezután felszólítja a jelenlévőket, hogy közösen imádkozzák el a Jézustól tanult legősibb imát, a Miatyánkot, amit már az őskeresztény összejöveteleken is szokás volt. A mai helyére Nagy Szent Gergely pápa tette. A hívek felállva mondják, vagy éneklik a Miatyánkot, majd a béke-rítus következik. A „legyen békesség köztünk mindenkor” kívánság után a Jézus által használt „Béke veled” szavak kíséretében kezet fognak egymással a szomszédok. Integetni, a távolabb lévők felé jelzéseket adni illetlenség. Az Isten báránya kezdetű zsoltár eléneklése után, a kenyér megtörésének szertartása idejére letérdelnek. Csengőszó jelzi, hogy a szertartásnak ez a része véget ért, és a hívek áldoztatása következik. Vannak helyi szokások, például az áldozás után a közösségek különböző imákat mondanak együtt. Ez évben, a zárókönyörgés és a egyházközségre vonatkozó fontosabb tudnivalók hirdetése előtt az Eucharisztikus világkongresszusért is imádkozunk. Az utolsó, befejező rész, „az Úr legyen veletek” köszöntéssel kezdődik. A hívek felállnak, keresztvetés kíséretében fogadják az áldást és az elbocsátó szavakat, majd egy záróénekkel véget ér a szentmise, illik azonban megvárni, amíg a pap elhagyja az oltárt.