Egy nap kütyük nélkül

Ennek az írásnak az első gondolatait hagyományos papírlapra írtam, hogy miért érdekes ez? Hát azért, mert nem is emlékszem, mikor fordult elő velem ilyen legutóbb. Eddig laptop elő, vagy a telefonomba pötyögtem pár gondolatébresztő sort, hogy majd számítógépen folytassam. Most kedvemre választhattam a felhalmozott és üresen álló füzetek közül: van itt, plüss, szőrmés, flitteres és még lajháros is, ez a bőség zavara!

No, ne rohanjunk ennyire előre, ahhoz hogy egyáltalán hozzálássak ehhez az íráshoz, jó néhány órányi tapasztalatra volt szükségem. Digitális diéta, vagy digitális detox, azt hiszem mindenkinek ismerős fogalom ez. Nemrég ünnepeltünk a lelki egészség világnapját, és cikkünkben említettük ennek a fontosságát, ezért úgy döntöttem, hogy csak akkor tudok hitelesen írni erről, ha valóban ki is próbálom. Nem vállaltam túl magam, első körben 24 órára száműztem az életemből minden okoseszközt. Léteznek olyan applikációk, amelyek figyelemmel kísérik azt, hogy mennyi időt töltünk mobilozásssal, részletezve azt, hogy hányszor nézzük meg a telefonunkat, illetve az egyes alkalmazásokat hány percig használjuk, majd ezeket szép, színes grafikonokban is ábrázolja nekünk. Hiába volt az szép és színes, a látvány egyáltalán nem tetszett, sőt ijesztő volt! Tennem kellett valamit, hogy változtassak azon a szokásomon, hogy a telefonnal fekszek és kelek, amikor éppen nem a kezem ügyében van, arra gondolok, hogy vajon mi történhet, vagy miről maradok le.

Itt el is érkeztünk egy újabb fontos fogalomhoz, ez pedig a FoMO, nem ez nem egy újabb applikáció szuper grafikával és játékélménnyel. Ez az angol „Fear of Missing Out” kifejezés betűiből tevődik össze, ami magyarul nagyjából annyi tesz „félelem attól, hogy lemaradunk vagy kimaradunk”. Mint utólag kiderült, igazából nem maradtam le semmiről, sőt életem olyan elemeit hívtam elő, amik eddig háttérbe szorultak.

Tesztem napjának egy átlagos vasárnapot választottam, olyat, amikor nem kell mennem sehova, amikor igazából egész nap a telefonomon lóghatnék, de… Már szombaton este kikapcsoltam a telefonjaimat, és gondosan elraktam azokat, nehogy elcsábuljak. Általában – nagyon helytelenül – elalvás előtt még végignéztem az összes közösségi oldalt, ahol jelen vagyok, beszélgettem a barátaimmal, vicces videókat néztem, küldtem tovább, persze a szemkímélő funkciót bekapcsoltam este, de ezzel még nem mentem sokra. Most, mivel telefonok elpakolva ez a lépés kimaradt és nem volt más választásom, el kellett aludnom, furcsa mód magamhoz képest gyorsan sikerült, és másnap reggel egészen vállalható időpontban keltem. Természetesen reggel az első dolgom az volt, hogy kerestem a mobilomat, azt sem tudtam mennyi az idő, mivel a közelemben nincs egy óra sem. Ezen a ponton megállapítottam, hogy be kell szereznem egy asztali órát, aminek van ébresztőóra funkciója is, hiszen sokszor éppen az az oka, hogy lefekvés előtt még egy utolsót telefonozok, hogy a mobilom egyben az ébresztőórám is, így annak az éjjeliszekrényen a helye. Miután megtudtam hány óra van, ráérősen elkészítettem a reggelimet, megpakoltam a mosógépet, és hozzáláttam a főzésnek. Mivel tevékenyen telt ez a pár óra, nem éreztem késztetést, hogy ellenőrizzem a telefonomat, egy valami viszont nagyon hiányzott, ez pedig a zene volt. Én is, mint a többség, a zenéimet a telefonomon tárolom, hogy bármikor kéznél legyenek. Nagy volt a csend, egyedül voltam a gondolataimmal, itt éreztem először azt, hogy megszakítom a folyamatot, és bekacsolom a mobilt egy kis zenéért. Tudom, hogy nem tudtam volna ellenállni a közösségi oldalak értesítéseinek, így maradt a csend. A rádió logikus alternatíva lenne, ha lenne rádióm, de már évek óta nincs. Ebéd után az olvasásnak szántam pár órát. Az utóbbi hetekben felhalmoztam pár könyvet, amelyek csak azt várták, hogy kézbe vegyem, és elolvassam. Mostanában csak tologattam azokat egyik polcról a másikra, hogy majd nekiállok, és fejest ugrok a történetekbe. Amit csak lehet, lecseréltem már digitális változatúra, kivéve a könyveket. Nem kedvelem az e-book olvasókat, mert jó érzés fellapozni egy igazi könyvet, érezni a lapok illatát, tapintását. Megtapasztaltam olvasás közben az időtlenség érzését, ami egy flow élménnyé lényegült át, „berántott” a sztori, faltam az oldalakat, és közben nem szakítottam meg folyamatosan telefonnézegetéssel, és azt sem figyeltem, hány óra van, mert nem számított az időtényező. Órákat töltöttem így, nem hagytam, hogy bármi megzavarjon közben.

Az Y generációhoz tartozok, velünk kapcsolatban gyakran említik a multitasking fogalmát, azaz, hogy egyszerre több dologgal képesek vagyunk foglalkozni. Rá kellett jönnöm, hogy a telefonom csak másodhegedűs ebben a folyamatban, egyfajta pótcselekvés, amikor olvasás, vagy például filmnézés közben beszélgetek a barátaimmal. Átéreztem, milyen az, amikor valóban csak egy dolgot csinálok egyszerre, nem forgácsolódok szét azzal, hogy mindenbe kicsit belekapok. Először hiányérzetem volt, kicsit frusztrált is, végül megnyugodtam. Este aztán visszakapcsoltam a telefonokat, a laptopomat, és minden visszazökkent a megszokott kerékvágásba.

Összegezve a tapasztalatokat, jó érzés volt egyhuzamban ennyi időt tölteni magammal, kicsit belassultam, és tényleg az égvilágon semmiről sem maradtam le, sőt, inkább utolértem magam, páran hiányoltak, de mindenkit megnyugtattam, hogy élek, és nagyon is jól vagyok. Ezentúl be fogok iktatni a napirendembe szigorúan mobilmentes órákat, napokat. Érdemes követni a példámat!

FoMO: Andrew Przybylski brit pszichológus, a téma egyik legelső kutatója, így definiálja a fogalmat: átható félelem attól, hogy mások tartalmas élményeket szereznek nélkülünk. De miről maradunk le pontosan? Ebben a pillanatban barátaink, rokonaink éppen étterembe, színházba vagy moziba készülhetnek, túrázhatnak, kutyát sétáltathatnak, a közösségi oldalak miatt ezekről azonnal tudomást szereztünk és szembesülhettünk a valósággal, hogy nagyon is jól érezhetik magunkat, nélkülünk (!). Vágyunk a boldogságra, ami paradox módon megakadályoz minket az elérésében. Ahelyett, hogy kiélveznénk a pillanatot, már egy következő cél lebeg a szemünk előtt, amit azonnal el szeretnénk érni. Nem is történt meg az este, ha nem posztoltunk róla, és az ebéd is jobb ízű, ha előtte gondosan lefényképeztük, és megosztottuk a megfelelő hashtagakkel, emojikkal. Közben pedig éppen az aktuális tevékenységünkre nem jut időnk…