Egy arc a sok ezerből

Könnyű, puha paplanként takarja be a várost, ellep utcát, teret, parkot, s a járatlan ember úgy érezheti, az univerzum épített ide megfoghatatlan labirintust. Csendesebb a madarak csivitelése, a galambok röpte, a lépteink is neszeznek csupán, s mintha az autók is lábujjhegyen surrannának. Belevész a tejfehér sűrűségbe a fák koronája, az épületek teteje, az ösvény vége, csak sejtetni engedi, hogy ott van az, még ha nem is látszik. A köd feloldja az ősz harsány színeit, akár egy festményen. Szürkék, zöldek, sárgák, barnák mosódnak össze, itt-ott egy folt, mintha egy pad lenne, amott egy nagyobb sötét kupac: egy kis cserje lesz, vagy a sétáján megpihenő kutyus? Kivételesen szépek ilyenkor a város parkjai, a galagonya és fagyöngybokrokkal, örökzöldekkel gazdagon szegélyezett Duna-parti sétány. A kép gyönyörködni kínálja magát. Csak néznünk kell, hogy lássuk: hiába a festők tehetsége, a legszebb művet mégiscsak a természet festi önmagáról.