2020.09.15. 17:30
Elveszítették alkotmányukat és a kormányzati jogkörüket
„Nincs még veszve Lengyelország, Míg mi meg nem haltunk, Hogyha földünk elrabolták, Visszaszerzi kardunk…” Részlet a lengyel Himnuszból
A varsói arzenál bevétele (Marcin Zaleski festménye)
Fotó: wikipédia
Történelem
Számomra és még több millió magyar honfitársam számára is a lengyel nép az egyik legközelebbi nemzet. Évszázadokon keresztül közös volt a történelmünk, mindig számíthatott a két nép egymás segítségére. Nekünk, magyaroknak, de a lengyeleknek is a német és az orosz veszéllyel kellett szembenéznünk az elmúlt évszázadok során. A közös sors összefonta és egységgé forrasztotta a két nemzetet.
Több alkalommal jártam lengyel földön, amikor megtudták, hogy magyar vagyok, mindig kitörő lelkesedéssel fogadtak. Mint lelkes focidrukker, a magyar válogatott után mindig a lengyeleknek szurkolok a különböző nemzetközi versenyeken. Egyszerűen szeretem a lengyeleket!
A lengyel nemzet tragédiája
1831. szeptember 8-án Varsóba bevonultak a cári orosz csapatok, leverték a lengyel felkelést, majd azt követően véres megtorlás következett. Felfüggesztették a lengyel alkotmányt, Ivan Fjodorovics Paszkevics orosz nagyherceg katonái erővel elfojtották az előző év novemberében kirobbant felkelést, aminek következtében az addig széles körű autonómiát élvező Lengyelország szuverén jogainak nagy részét is elveszítette.
A XVIII. századi Lengyelországot a hanyatlás jellemezte. A nemesi demokrácia elhibázott rendszere azt vonta magával, hogy az állam teljesen tehetetlenné és védtelenné vált a szomszédos országok törekvéseivel szemben. Ezért 1772-ben végbement az első felosztás, Ausztria, Poroszország és Oroszország elcsatoltak összesen 210 000 km²-t, azaz a lengyel állam területének több mint a negyedét. Az ország megcsonkítását újabb területfoglalás követte, először 1793-ban, majd 1795-ben, aminek következtében a lengyel állam megszűnt létezni. Lengyelországot a három európai nagyhatalom teljesen kifosztotta, például a poroszok elhurcolták a lengyel koronázási jelvényeket. A drágaköveket kifeszítették belőlük és eladták, az aranyból készült részeket beolvasztották, majd abból pénzt vertek. A megszálló államok gyarmatként kezelték a lengyel területeket. Az új hatóságok sok lengyeltől elkobozták a vagyonát és birtokát, és saját embereiket telepítették oda. Új közigazgatási rendszert vezettek be, és megváltoztatták a tartományok neveit is. A lengyel nemesség elvesztette a politikai jogait. A hitéletbe is beleszóltak, az oroszok ortodox vallásúak, a római katolikus lengyeleket éppen csak megtűrték. A Porosz Királyságban a protestáns hit uralkodott, a katolikusokat szigorú ellenőrzés alatt tartották, még a Vatikánnal való kapcsolatot is csak a porosz diplomácián keresztül engedélyezték. Egyedül Ausztria volt katolikus ország, ennek ellenére a lengyel katolikusok semmilyen előnyt sem élveztek, sőt Bécs korlátozta egyházuk szabadságát is.
Napóleontól szabadságot reméltek a lengyelek
Napóleon 1805-ben legyőzte Ausztriát, majd 1806-ban Poroszországot is. A lengyelek akkor benne látták azt a személyt, aki újból életre keltheti államukat.
Napóleon a franciák oldalán harcoló lengyel légiók véráldozataiért cserébe, valamint stratégiai okból 1807-ben, Varsói Nagyhercegség néven, egy kis területen helyreállította a felosztott Lengyelország függetlenségét. Napóleon személyesen adományozott alkotmányt a Varsói Hercegségnek, amelynek törvényeit az 1799-évi francia alkotmányról mintázta, de ellenezte, hogy az említett terület felvegye a Lengyelország nevet, nehogy ezzel irritálja az orosz cárt.
Bonaparténak azonban az volt az érdeke, hogy minél nagyobb létszámú lengyel serege legyen, amelyet sikeresen vethet be az osztrákok, a poroszok, majd az oroszok ellen. Néhány hónap alatt meg is szerveződtek a lengyel csapatok, amelyek 1807 tavaszától már fel is vették a harcot valamikori hódítóik ellen.
Napóleon bukása után I. Sándor orosz cár seregei megszállták a nagyhercegséget, a napóleoni háborút lezáró bécsi kongresszuson pedig a győztes hatalmak továbbra is Lengyelország felosztásában voltak érdekeltek.
Lengyelek orosz iga alatt
Az oroszok egy liberálisnak mondható alkotmányt léptettek életbe a leigázott lengyel területeken. Az alkotmány önálló közigazgatást, valamint törvényhozást és igazságszolgáltatást biztosított az ott élők számára, továbbá garantálta a vallás és a sajtó szabadságát is. A cár azonban ezeket a jogokat fokozatosan kezdte visszavonni, először 1819-ben bevezette a cenzúrát, majd a lengyel területek teljhatalmú urának nevezte ki testvérét, Konsztantyin Pavlovics nagyherceget, aki mellőzte a lengyel törvényhozást, és csak orosz hivatalnokok segítségével kormányzott. A lengyeleket, az orosz titkosrendőrség folyamatos zaklatásai is a cári hatalom ellen hangolták. A helyzet csak romlott, amikor 1825 decemberében a konzervatív I. Miklós lett Oroszország cárja.
Az elégedetlenség csak fokozódott a lengyelek körében, 1830 nyarán elterjedt az a hír, hogy a cár lengyel katonákat tervez bevetni a francia és a belga forradalom leverésére, bár erre nem került sor, azonban az indulatokat alaposan felkorbácsolta. Lengyel hazafiak egy csoportja megrohamozta a varsói Belweder palotát, azzal a céllal, hogy megöljék Konsztantyin Pavlovics nagyherceget, aki női ruhában tudott csak elmenekülni.
Kirobbant a varsói felkelés
A nagyherceg menekülése után Varsó polgárai felfegyverkeztek és felkelést robbantottak ki. Ezt követően egy passzív időszak következett be, az oroszok nem indítottak támadást a felkelők ellen, hanem hagyták, hogy a lengyel államtanács maga állítsa helyre a rendet. Maguk a lengyelek is megosztottak voltak a jövőt illetően, egyesek azt remélték, hogy az orosz birodalom keretén belül majd sikerül nagyobb autonómiát kiharcolni, mások viszont ezt ellenezték, és csakis a teljes függetlenségben hittek. Egy küldöttség el is utazott Szentpétervárra, hogy tárgyaljon a cárral, de I. Miklós feltétel nélküli megadást követelt a lengyelektől, így a megbeszélés kudarccal végződött.
A felkelés lengyel szempontból egy megnyerhetetlen háborúba torkollott, az orosz hadsereg hatalmas erőt képviselt, így a kezdeti lengyel sikerek ellenére a vereség csak idő kérdése volt. Érdemes megjegyezni, hogy a Visztula partján lévő Osztrolenkánál (Ostrołęka járási jogú város ma Lengyelországban, egyúttal a járás központja is, Északkelet-Lengyelország fontos adminisztrációs központja) szerzett először hírnevet magának a magyar szabadságharcban is részt vevő Józef Bem, a későbbi Bem tábornok.
Az európai nagyhatalmak pedig nem tartották olyan fontosnak a lengyel kérdést, hogy fegyveres konfliktusba keveredjenek Szentpétervárral, így, akárcsak mi, magyarok sokszor a történelmünk során, a lengyelek is magukra maradtak.
Fotó: wikipédia
Varsó elesett, a szabadságharc elbukott
Az orosz erők, amelyek parancsnoka Ivan Fjodorovics Paszkevics herceg volt, 1831. augusztus végén körbevették Varsót, amelynek védelmét egy ideig Henryk Dembinszki, az 1848–49-es magyar szabadságharc későbbi lengyel származású tábornoka irányította.
Varsó ostroma szeptember 6-án kezdődött meg, de akkor már a lengyel katonai parancsnok Jan Krukowiecki lett, aki két nap harc után úgy döntött, hogy feladja a várost, és kapitulál az orosz sereg előtt. Ezzel a felkelés ügye végleg megpecsételődött, a lengyel szabadságharc elbukott.
Az erkölcsi győzelmet viszont mégis a lengyelek szerezték meg
A lengyelek nagy árat fizettek a novemberi felkelésért, elveszítették alkotmányukat, kormányzati jogkörük nagy részét, a cár egy tejhatalommal felruházott helytartót nevezett ki, aki ellenségként tekintett a lengyel népre. A lengyel katonaságot az oroszhoz csatolták, természetesen kemény cári felügyelet mellett. A lengyel felkelés leverése után az oroszok több ezer embert öltek meg, további tízezreket száműztek Szibériába. A cári kormányzat elkezdte eloroszosítani a lengyel társadalmat, a cél az volt, hogy a lengyel terület minél jobban hasonlítson az Orosz Birodalom más tartományaihoz.
Az erkölcsi győzelmet viszont mégis a lengyelek szerezték meg, emigráns politikusai és katonatisztjei révén Európa fokozatosan megismerte a lengyel helyzetet, és szimpatizált a felkelőkkel.
Az orosz hatalom elnyomása csak az 1855-ös elveszített krími háború után enyhült. Az új orosz cár, II. Sándor közkegyelmet hirdetett, enyhítette a cenzúrát, és megengedte a lengyel iskolák működését. A lengyeleknek újra lehetőségük nyílt közhivatalok betöltésére, ezzel egy új fejezet kezdődött meg nemzetük történelmében.
Felhasznált irodalom
Baló György–Lipovecz Iván. Tények Könyve ’92. Ráció Kiadó Kft., [Budapest] (1999)
Perényi József–Kovács Endre 1957: Lengyelország története 1864–1948. Budapest.
Norman Davies: Lengyelország története. Budapest, 2006.
A novemberi felkelés (1830–1831)
A felosztott Lengyelországban fegyveres felkelés robbant ki az Orosz Birodalom ellen. 1830. november 29-én kezdődött Varsóban, amikor a Kongresszusi Lengyelország katonai akadémiájának fiatal tisztjei Piotr Wysocki vezetésével fellázadtak. Hamarosan a lengyel társadalom széles rétegei csatlakoztak hozzájuk, és a felkelés átterjedt Nyugat-Fehéroroszországra, a jobb parti Ukrajna és a mai Litvánia területeire is.
Néhány helyi siker ellenére az Ivan Paszkevics vezette, számbeli fölényben lévő orosz birodalmi hadsereg leverte a felkelést. I. Miklós cár a Kongresszusi Lengyelországot az Orosz Birodalom integráns részének nyilvánította, Varsó és Vilna egyetemét pedig bezáratta.
