I. Lajos, az egyik legnagyobb magyar király a trónra lép

Ez pontosan 1342. július 16-án történt, ezzel kezdetét vette Magyarország történelmének legdicsőbb fejezete. I. Lajost nem véletlenül nevezték még életében Nagy Lajosnak, hiszen a magyar földet akkor valóban három tenger hullámai mosták. Uralkodása a Magyar Királyság egyik fénykora volt, az ország belső békéje és dinasztikus kapcsolatai lehetővé tették a társadalom, a gazdaság és a kultúra fejlődését, Magyarország így nemzetközi szinten is az egyik legfejlettebb európai királyság lett. A nagy király aktív külpolitikát folytatott, és több sikeres hadjáratot is vezetett, ezzel országát európai nagyhatalommá léptette elő.

Származása

Lajos 1326. március 5-én született Visegrádon. Apja Károly Róbert magyar király, édesanyja pedig Lokietek Erzsébet lengyel hercegnő volt. Károly Róbert király volt az Anjou-ház magyar uralkodó ágának alapítója, édesapja Anjou Martell Károly, anyja Habsburg Klemencia elsőszülött gyermeke, V. István magyar király dédunokája. Nagyanyja pedig az Árpád-házi Mária nápolyi királyné volt.

Lajos nevét apai nagybátyjáról, az 1316-ban szentté avatott Lajos toulouse-i püspökről kapta, aki Sánta Károly nápolyi király és Árpád-házi Mária magyar királyi hercegnő fia volt. Szeretetteljes családi környezetben nőtt fel, és már kicsi korától fogva trónörökösnek nevelték. Jártas volt a jog és politikai tudományokban, szerette a történelmet, és folyékonyan beszélt anyanyelve mellett franciául, latinul, olaszul és németül. Kitűnően vívott, lovagolt, úszott és nyilazott, ez már elővetítette a későbbi „lovagkirály” képet. Példaképeit is híres hősök közül választotta, mint például a világhódító Nagy Sándort, de különösen szerette a szintén magyar királyi apától és lengyel anyától született Szent Lászlót. Tízévesen szerezte meg első háborús tapasztalatát, amikor is cseh és lengyel szövetségesekkel a magyar csapatok egy közös támadást intéztek a Habsburgok ellen.

Édesapja halálakor mindössze 16 éves volt, koronázására Székesfehérvárott került sor 1342. július 21-én. A ceremónia után első útja Nagyváradra vezetett, a nagy példakép Szent László király sírjához.

A magyar trónon

Jól működő államszervezetet, teli kincstárat és hűséges főnemeseket örökölt apjától, így komolyabb problémák nem nehezítették meg uralkodásának kezdetét. Az ifjú király lovagi erényekkel bírt, de egyben buzgó katolikus hívő is volt, és biztos támasza volt a pápai államnak. Nem véletlenül hívták „lovagkirálynak”, a különböző hadjáratai során személyesen is részt vett a harcokban, nemegyszer veszélyes helyzetbe is került, de mindig sikerült kivágnia magát. Külpolitikai sikerként lehetett elkönyvelni az 1360-ban Nagyszombatban rendezett királytalálkozót, amelyen megjelent János Henrik morva őrgróf, IV. Rudolf osztrák főherceg, IV. Károly német-római császár is. Tíz évvel később létrejött a perszonálunió (két vagy több független állam olyan szövetsége, amelyet a közös uralkodó személye kapcsol össze) Lengyelországgal, a térség másik meghatározó országával. Ez is Nagy Lajos érdeme volt.

Hadjáratai

Lajos itáliai hadjáratait a nápolyi Anjouk trónöröklésének rendezetlensége váltotta ki. A magyar király mindent elkövetett, hogy a „nápolyi kérdést” minél előbb megoldja. Lajos öccsét, Andrást Nápolyban meggyilkolták, felesége Johanna bűnösségét nem sikerült bizonyítani. Több politikai érdek is állt András halála mögött, még maga a pápa is Johanna ártatlanságát bizonyította. Nagy Lajos miután látta, hogy diplomáciai eszközökkel nem érhet el sikert, 10 ezer fős seregével Nápoly ellen vonult, amit nemsokára el is foglalt. András volt felesége, Johanna új férjével együtt elmenekült a városból. VI. Kelemen pápa mindezt nem jó szemmel nézte, sőt kiközösítéssel fenyegette meg Lajost, aki akkor felvette a „Jeruzsálem és Szicília királya” címet, de mindezek ellenére a magyar királynak valahogy sikerült a Szentszékkel a jó kapcsolatot megtartani. Miután a Vezúv melletti várost nem sokáig tudták Lajos hívei tartani, Johanna férjével, Tarantói Lajossal ismét visszatért és átvette a Nápoly feletti uralmat. Nagy Lajos ezért 1350 áprilisában megindította a második nápolyi hadjáratát, majd ismét bevette a várost, de belátta, hogy hosszú távon nem tudja ott fenntartani hatalmát, így hajlott bizonyos feltételek mellett a békére.

Ami Dalmáciát illeti, az ottani városok Könyves Kálmán óta, Velence ellenében, keresték a magyar királyok barátságát, Lajos viszont a kezdettől fogva ellenséges viszonyban állt a Velencei Köztársasággal. A velencei fenyegetések hatására a magyar király 20 ezres hadseregével bevonult Horvátországba, ahol a horvát főurak támogatásukról biztosították. Zára városa (ma Zadar tengerparti város Horvátországban) mellett komoly összecsapás bontakozott ki a magyar és a velencei erők között, ami egy 8 éves fegyverszünethez vezetett, de Lajos a maga részéről véglegesen nem zárta le az ügyet. Nemsokára Genovával szövetkezett Velence ellen, és hadjárata sikerrel járt: a háború 1358-ban a zárai békével zárult le, aminek értelmében Velence lemondott Dalmáciáról.

Lajos az országa nyugalma érdekében megerősíttette az erdélyi végvárrendszert is, amelynek védelméből a székelyek több támadást is indítottak az időnként megjelenő tatárok ellen, akik ezért kénytelenek voltak végleg elhagyni a térséget.

Több sikeres hadjáratot indított a Balkánon is, igaz ezzel a folyamatosan gyengülő kis balkáni államok egyre inkább a török hódítók célkeresztjébe kerültek. Nagy Lajos uralkodásának utolsó éveiben Európának már komoly török előretöréssel kellett szembenéznie.

Lajos királyként is igyekezett a lovagi eszmények szerint élni, ezért nevezték el „lovagkirálynak”. A harcokban bátor, sőt vakmerő volt, gyakran harcolt az első sorokban. A krónikások leírták, hogy Lajos rendkívül bajtársiasan viselkedett közkatonáival, valamint nagylelkű volt a hadifoglyokkal szemben.

Magyarország belpolitikája

A király a főurakkal egyetértésben kormányzott, de a köznemességet is igyekezett megnyerni magának, 1351-ben írt törvényei egészen 1848-ig a magyar nemesi alkotmány alapját képezték. Megújította az Aranybullát is, itt fontos volt az ősiesség törvénye, amelynek értelmében, ha kihalt egy birtokos család, a földek a Szent Koronára szálltak vissza. Lajos rendezte a jobbágyság helyzetét, megszabva a rájuk kirótt adók mértékét is. A városok fokozatosan fejlődtek, kezdett kialakulni a polgárság, ezzel párhuzamosan a különféle mesterek jogaik védelme érdekében, céhekbe kezdtek tömörülni.

Komoly változások történtek az államigazgatásban, a királyi pecsét használatáról is új előírások születtek, mindezek az intézkedések felgyorsították a magyar társadalmi és gazdasági életet.

Virágzott a kultúra, különösen a képzőművészet, Lajos udvara révén a Magyar Királyság egyre jobban kapcsolódott a nyugat-európai művészeti irányzatokhoz.

Építészet és oktatás

Ami az építészetet illeti, az Anjouk idején kezdett elterjedni hazánkban a gótika (a középkor művészetének egyik irányzata).

Nagy Lajos 1343-ban jelentős építkezésekbe kezdett Diósgyőr váránál, amit még apja örökölt meg. A lovagkirály egyébként Visegrádon rendezte be székhelyét, azonban 1347–1355 között a királyi udvar Budára költözött.

A Budavári Nagyboldogasszony-templomot Lajos uralkodása idején, 1370-ben alakították át gótikus stílusban. Ebben a stílusban épültek fel a nagyobb városok templomai, így a felvidéki Lőcsén és Kolozsváron is.

Abban az időben az országban nagy volt az írástudatlanok aránya, ezért Lajos különös figyelmet fordított az oktatásra. Uralkodása idejére esik hazánk első felsőfokú intézményének, a pécsi egyetemnek a megalapítása is.

Uralkodásának utolsó éveiben már visszahúzódott palotájába, nemigen mutatkozott a nagy nyilvánosság előtt. Állítólag egy lepraszerű betegség támadta meg a szervezetét. 1382. szeptember 10-én hunyt el Nagyszombaton, majd Székesfehérvárott temették el, a Nagyboldogasszony-bazilika Szent Katalin-kápolnájában. A sírhelyet a török hódoltság alatt feldúlták, és az ereklyék eltűntek. Székesfehérvár 1543-ban került török kézre, a török várkapitány a királysírokat már akkor kifosztotta.

A „lovagkirály” után a magyar trónt Mária, a lengyelt pedig Hedvig nevű leánya örökölte, Lajos halálával pedig férfiágon kihalt az Anjou-ház magyar ága.

Felhasznált irodalom

Bollók János (fordító): Képes Krónika; Osiris Kiadó, Budapest, 2004.

Lengyel Dénes: Régi magyar mondák. Budapest: Móra Ferenc Könyvkiadó. 1985.

Bellér Béla: Magyarok Nápolyban. Budapest: Móra Ferenc Könyvkiadó. 1986.

https://cultura.hu/aktualis/635-eve-halt-meg-i-nagy-lajos/.

Varga Domokos: Magyarország virágzása és romlása. Budapest: Móra Ferenc Könyvkiadó. 1984.

Pór Antal: Nagy Lajos: 1326–1382, 1892.

Horváth Jenő (szerk.): Királyok könyve – Magyarország és Erdély királyai, királynői, fejedelmei és kormányzói. Helikon Kiadó, Budapest, 2004.