Akkor most elmesélem, hogyan nem főzök be idén nyáron...

Sosem gondoltam volna, hogy ez a foglalatosság ilyen nagy szerepet játszik majd az életemben; lányként, sőt fiatalasszonyként még gondolatban sem jutottam el a lekvárfőzésig. Ha a palacsintára kellett kenni valamit, csak átugrottam anyuékhoz, s leemeltem a ­spájz polcáról egy üveget…

Nagymamám képes volt Csepelről buszozni ide, hogy a maga gyúrta tésztát elhozza, selyempapírral bélelt cipősdobozban pihent a cérnametélt, a laska, a zabszem, és a paradicsomleves elmaradhatatlan kelléke, a gyufatészta. Igaz, 40-50 évvel ezelőtt még nem lehetett házias tésztát kapni az üzletekben, az asszonyok minden ebédhez maguk gyúrták a levesbetétet. Aztán ez is megváltozott. És persze én is. Korábban kézzel-lábbal tiltakoztam volna, ha ismerősünk beállít egy diszperzites vödör szilvával – dehogy veszkődöm vele, ha a gyümölcs ingyen is van, a hozzávaló, az üveg, a cukor, az idő, az energia – ezt nekem nem tudják megfizetni.

Meg nem mondom már, mikor kaptam rá a befőzésre, talán amikor táborállási kertünkben szó szerint rogyásig termett az őszibarackfa, vödörszám szedtük az epret, hirtelen beérett több sornyi uborka, meg a többi finomság. Az első készítményem a ke­tchup volt. Az 1985-ös kiadású Fűszerek könyve (68 kemény forintba került) alapján sűrítettem, ízesítettem, belefőzve minden fűszer zamatát, és – mit tagadjam – barátok, szomszédok emlegették a Klári ketchupjét.

Amikor a fiaim már önálló akarattal bírtak, akkor átpártoltak a bolti fajtára, arra az átlátszó, cukros, paradicsomos szószra, amibe belefulladnak a sült krumplik, úgy nyakon öntik vele. Az évek alatt apránként mélyültem el a befőzés ismereteiben, volt pár fájdalmas kudarc is, amikor nem lehetett menteni a menthetőt, mert felforrt a télire félkészre főzött zöldbab.

Különleges ízeket, tartósítószer és cukor nélküli megoldásokat kutatva, kísérletezve ma gazdag sokféleségben teli a spájzom a finomságokkal: fokhagymás pritamintól a fahéjas szilvadzsemig.

Ahogy idősödik az ember, úgy tanulja meg megbecsülni a természet ajándékait. Ha gombás étel készül, a tönkjét nem dobjuk ki, apróra szeletelve megszárítjuk, s az ősöreg orosz kávédarálón megőrölve remek gombaport készítünk belőle, amit levesekhez, húsokhoz – de még pizzára is –használhatunk.

Ha az üzletben elsétálok a lekvárok sora mellett, látom, hogy egy kis üveg dzsemért 600 forintot kérnek. Ilyenkor az otthoni polcra gondolok, és elégedetten állapítom meg: a több száz üvegnyi eltevénnyel igazán gazdagok vagyunk.

A 2020-as év hiányzik majd a címkék közül. Idén nem teszek el semmit. Ha szeretnék, akkor sem. Valamikor tavasszal – némileg talán a járvány okán – kibukott belőlem: ez az esztendő a drámák éve lesz. Hát úgy valahogy. Belecsaptunk egy fürdőszoba-átalakításba, megültünk egy lakodalmat, másra sem vágyom, csak hogy mezítláb ki tudjak sétálni a konyhába. A gyümölcsárak is az én malmomra hajtják a vizet: eszement ára van a sárgabaracknak, szilvának, körtének.

Vigasztalom magam, hogy a lecsószezonra már rendben leszünk, közben drága nagymamám intelmei visszhangzanak a fülemben: Lányom, akkor kell elrakni, ha drága! Mert télen akkor még drágább lesz. Sváb okosság. Viszont a készlet nagy, még mindig tele a spájz, bőséggel kitart egy esztendőt.

Akkor majd elmesélem, mit teszek el jövő nyáron.