Hogyan gyászolnak a gyerekek?

Feldolgozás

Pszichológusok szerint a gyerekek már kicsi korukban is aránylag sokat foglalkoznak a halál kérdésével, csak ekkor számukra ez még az álommal rokon fogalom. A halál fő kritériumai ebben a korban a mozdulatlanság és a lecsukott szem. Vagyis aki meghalt, az idővel visszatér, ugyanúgy, ahogy az álomból is felébredünk. 9-10 éves korban azonban a test halálával szembesülnek. Ilyenkor gyakran külön gondolkodnak a lélekről és a testről, máskülönben elviselhetetlen lenne számukra a teljes megsemmisülés. Éppen ezen életkori sajátosságok miatt a gyermekgyász jelei sokszor kevésbé egyértelműek, mint a felnőtteké, hiszen a kicsik az érzelmeiket nem mindig tudják vagy akarják másoknak kimutatni.

Testi tünetek

Bár a gyermek is tapasztalhat szomorúságot, dühöt, lelkiismeret-furdalást, szorongást, vagy lehet erősen lehangolt, akár depressziós, ezek a tünetek általában rövid periódusokban jelentkeznek. Kisebbeknél előfordulhat a helyzethez nem illő nevetgélés, mivel egyszerűen nem tudják, hogyan viselkedjenek. De gyakoriak a különböző regresszív jelenségek (a fejlődés korábbi szakaszához való visszatérés, például ujjszopás, bevizelés), és néha megjelenhetnek bizonyos testi tünetek (fej- vagy hasfájás), sőt, felléphet alvási és étkezési zavar is. A gyerek dühössé, agresszívvé válhat, de tudni kell, hogy ilyenkor igazából az elhunyt hozzátartozóra dühös.

Hosszabb gyászidőszak

Kifejezetten gyermekkori sajátosság, hogy mivel különböző életkorban mást és mást ért meg a gyermek a betegségből és az elmúlásból, ezért – a növekedésével párhuzamosan – a gyászát újra és újra átéli, így gyászreakciója hosszú évekre elnyúlhat. A gyermek közvetlen érzelmi támasza a család, de ha a szülő maga is gyászol, nem mindig képes megadni gyermekének a szükséges stabil érzelmi hátteret. Ilyenkor a gyász szempontjából kevésbé érintett közeli rokon segíthet. Ám ha a gyermek magatartása nagyon megváltozik, és ez hosszasan fennáll, szükség lehet szakember felkeresésére is.

Életkori sajátosságok

CSECSEMŐ- ÉS KISDEDKOR (0–3 ÉV): A néhány hónapos gyerek inkább csak megérzi, hogy elszakították attól, akit szeret. A kisgyereknek viszont már el kell magyarázni, hogy mi történik, de nagyon egyszerű, számára érthető szavakkal. Nem jó, ha az elalvással vagy elutazással rokonítjuk a halált, mert ez esetleg félelmet vált ki a gyerekből, aki emiatt nem mer majd aludni, illetve azt hiszi, hogy nem szereti, azért ment el a családtagja. ÓVODÁSKOR (4–6 ÉV): A gyerek elkezdi keresni az okokat, ami gyakran önvádba megy át: azt hiszi, ő tehet arról, hogy a hozzátartozója meghalt. Nagyon fontos, hogy a jelenlétében kerüljük a heves érzelmi reakciókat, viszont építsük be a történteket a beszélgetésekbe, az esti mesébe. Bátran idézzünk fel neki az elhunyttal kapcsolatos emlékeket. A halál végleges felismerése hónapokig elhúzódhat. ÁLTALÁNOSISKOLÁS-KOR (7– 14 ÉV): A kisebbek az első hetekben meglepően nyíltan kommunikálhatnak, így őket ilyenkor érdemes saját mesemondásra biztatni, így kibeszélhetik magukból a bánatukat. Velük szemben a 10–12 évesek inkább visszavonulnak, pár hét múlva pedig felütheti fejét az aggódás: félnek, hogy más hozzátartozójukat is elveszítik. Ritkán kérdeznek, de idővel segíthet nekik, ha fi noman erre biztatjuk őket. A kiskamaszok (12–14 év) gyásza epizodikus: egy-egy esemény jelentős érzelmi hullámot okozhat náluk, és nem szívesen beszélnek az elhunyt családtagról. Türelmesen, szelíden kell őket kérdezgetni. Késő kamaszkor (15–18 év): A kezdeti sokk bénultságot okoz náluk, kevés érzelmet engednek meg maguknak, ám a temetést követően igazi érzelmi kavalkádba kerülhetnek. Általában igényük van a temetőlátogatásra, ebben kell őket támogatni.

(Forrás: Simkó Csaba: Hogyan segítsünk gyermekünknek elfogadni az elfogadhatatlant? című tanulmánya a Kharón – Thanatológiai Szemle 2009/4 számából.)