Minden napra jut disznóság

Olyan érzések kergetőztek benne, mint amikor gyerekként fáról ette a Germersdorfi cseresznyét, meg amikor a hirtelen leszakadó nyári zápor elől sikerült beugrani a Vasmű úti árkádok alá. Vagy amikor cigi után kutatott a táskájában, de csak a kabátja zsebében lelt egy meggyötört szálat. Ajándék.

A napi disznóságként meglepetésre vágyott. Disznóságon azt értette, amikor a diétáját felfüggesztve elnyalt egy fagylaltot, vagy a kosztpénz korlátait sutba dobva vett egy könyvet, vagy amikor a sok teendő közepette lopott magának egy órácskát. Mint most is.

A hely csalogatta, rég tervezgette már, hogy beül, de vagy ideje nem volt, vagy pénze, vagy kedve. Most sem volt egyiknek sem bővében, vacakolt is, hova menjen arra a kurta órára, amit a ritka nehéz napból lecsípett. Vágjon neki a ködnek, az ónos esőnek? Üljön be a templomba? Valami hívta… Az a kávéház! Az kell most a lelkének.

Remek hely, különlegességekkel, finom zenével, mert nem a rádió bömböl, hanem Sanborg Chicago Song-ja duruzsol a CD-ről, és nem jönnek-mennek az emberek, hanem ráérősek, és lehet beszélgetni, mert hallani a másikat, és lehet csak ülni vagy olvasni, nem piszkálódik a felszolgáló. Igen, egy kávé a híres jazz-presszóban.

Kényelmesen befészkelte magát egy asztalhoz, és fellapozta a magazinban a cikket, ami a testen lévő meridián-pontokról szól, hogy az esti gyakorlatra felkészüljön. Megkapta a melange-t, káprázatos körítéssel, keksszel, tejszínnel, mintha legalábbis főfogást tálaltak volna elé. Elmerült az ízekben, illatokban és a meridián-pontok rejtelmeiben.

– Hohó, Gyöngyöm, te itt? – hallotta a férfi hangját, és felnéznie sem kellett, hogy tudja, Z. bátyó (másoknak Z., a Mester) állt meg az asztalánál. Meglepődött. Mindketten egy másik városban laknak, odahaza évekig nem futnak össze, erre tessék, csak úgy belecsöppen az életébe, a kávéjába, a meridiánjába.

Z. bátyó! Valaha az egyik legkedvesebb kollégája volt, és igaz barát, bár annak mélységét sosem tették próbára. Fiatalos ökörködések, fergeteges bulik, kemény és ihletett közös munkák, és a versjáték, amikor egyikünk elkezdte, a másik meg folytatta a költeményt – ez Z. bátyó. Pár éve találkoztak, csak pár mondatot válthattak, amíg a piros lámpa zöldjét várták, de azóta is furdalta a lelkiismeret, amiért akkor megvezette. Z. azt mondta, hogy jól néz ki, mire azt felelte neki (mert unta már, hogy örökké a sablont darálja: „tudod, amióta nem iszom, kisimultak a ráncaim”), szóval azt felelte neki, hogy: „tudod, bátyó, a szex fiatalít”!

Két vagy három éve lehetett. De mintha egy perce lett volna, mert Z. ott folytatta, ahol akkor abbahagyta:

– Gyöngyöm, de jól nézel ki!

– Tudod, amióta nem iszom… – mondta, de nem folytatta, Z. ismeri a sztoriját, az elsők között ment be hozzá a kórházba, még láthatta vergődésének sebeit. Ennek meg több mint húsz éve. Inkább megkérdezte:

– Kandúrkodunk, bátyó?

– Úgy valahogy…

Vagyis most ebben a városban kapart össze valami bigét, akihez át-átruccan egy kis hancúrozásra. Mindig érdekelte, mi az, amiért ragadnak rá a nők, s amiért – mit tagadja? – ő sem bújt volna ki alóla.

Vonzó férfi. Magas, vékony, szívós, ha megszólal, a szeme is beszél, s ha nevet, sok-sok ránc gyűrődik össze a szája körül. Finom baritonja van, de nem zengeti, spórolósan csak halkan beszél, szinte simogat a hangja. Kedves, vidám, az ilyenre mondják, hogy sármos férfi.

Annyit beszélgettek, hogy kihűlt a kávéja, a meridiánokról is megfeledkezett, csak rakták össze a régi történeteket, s nevettek az emlékezetes csibészségeken.

– Te tudod, miért nem lettünk szeretők? – kérdezte Z. váratlanul, megtörve egy parányi szünetet. Hirtelenjében semmilyen választ nem tudott előrántani, de Z. nem is várta, helyette válaszolt:

– Azért Gyöngyöm, mert én az ilyen érett nőket kedvelem – búgta mosolyogva.

– Bátyó, te zsivány! – mondta, de azt gondolta, ej, fonnyadt vénasszony vagyok, de még el tudja hitetni velem a szépet. Még meg tud hódítani.

Hagyta. Akarta. Jó volt bókokat hallani. Jó volt, mint a ropogós cseresznye, meg a zápor előli menedék. Ajándék.

Mondta, hogy hazaviszi Z.-t, de ő is autóval volt. És mert közben tejköd ereszkedett le, Z. ragaszkodott hozzá, hogy elöl menjen, ő meg kövesse. Ha túl gyors lenne, villantson kettőt. Telefonszámot cseréltek, Z. két oldalról megpuszilta, megölelte, de úgy emberesen, és búcsúzóul megemelte a névjegykártyáját:

– Megvagy, Gyöngyöm!

Még életében nem volt ilyen útja hazafelé. Követte ötven kilométeren át. Teljességgel ráhagyatkozott, tudta, hogy Z. nem fog fékezni, hogy neki is lassítania kelljen, nem fog meglépni, hogy szem elől tévessze. Úgy ment utána, mintha vonókötéllel húzná. Vitte magával, vezetett helyette. Egy ritmusban, egy sebességgel. Érezve a másikat. Mintha összekapaszkodva táncolnának a köd-sötétben. Csak a két vörös helyzetjelzőt látta a sűrű fehér folyondárban, amiből útjelző oszlop és felezővonal csak néhol bukkant elő, de mehetett utána, vakon, rátapadva, a körülményektől függetlenül valami intim közelségben.

Minden percét élvezte.

A városukba érve Z. vészvillogóval köszönt el, s kanyarodott másik útra.

Bátyó, bátyó – gondolta –, ez felér egy hétre való disznósággal.