Szabálytalan interjú Oláh Ibolyával

A kellemes pesti kávézóban kevés a vendég, de ők megbámulják Ibolyát. Az énekesnőt azonban láthatóan nem zavarja, hozzászokott. Magától kezd beszélni, sok történést elmesél a múltból, amelyeket félremagyaráztak, a sajtó is másképp tálalt. Például hogy gyakran ingyen kellett fellépnie, és az ellátását is magának kellett fedezni. - Egy idő múlva elegem lett, és eltűntem több mint egy évre - tör elő belőle a régi sérelem, de érezhetően még rengeteg maradt benne. Ennek ellenére nem sértett ember. Most különösen boldog, hiszen megjelent a harmadik nagylemeze El merem mondani címmel.
- Iszonyú sok munkám van benne. Igazából már harmadik éve, hogy készen van - értetlen tekintetemre adja a magyarázatot. - Valahogy nem akart összejönni, hogy kiadhassam. Igaz, én is hajthatatlan voltam sok mindenben, és kiálltam az elveim mellett. Ha valamit elképzelek a zenében, annak úgy kell lennie - mondja ellentmondást nem tűrően. A tizenkét dalból tízet jegyez szerzőként.

- Én úgy hívom ezt az albumot, hogy színházi lemez, amit színpadon, musical formájában elő lehet adni. Először a téma születik meg bennem, aztán a képi világ, s utána a zene. A lemez nem rólam szól, hanem egyfajta véleménynyilvánítás azokról a dolgokról, amelyek fontosak nekem. Van rajta például egy női himnusz, egy dal a szexről, a Fohászban a politika öncélúságát és közönyét a nincstelenek iránt éneklem ki magamból, és persze felemelem a hangom a gyűlölet és a rasszizmus ellen is - és sorolja tovább az örök emberi kérdésekről és a társadalmat feszítő problémákról szóló számait. Egyszer csak a fülemhez hajol, és eldúdol néhány sort a kedvenc dalaiból. Hát erre az exkluzív előadásra nem számítottam. Büszke vagyok rá! Megtudom, már felkérte Szurdi Miklós rendezőt, akit nagyon tisztel, ha adódik lehetőség (magyarul pénz - a szerk.), gyúrjon belőle színpadi darabot, szövegbetétekkel, humorral, s persze az ő zenéjével. Lemezbemutató koncert és turné is csak akkor lesz, ha a semmiből előlépnek a csodatévő szponzorok.
- Ha nem, no problem - zárja rövidre mosolyogva.

Hirtelen témát váltva azt mondja, ő mindig a bal utat, a göcsörtöset, és nem az egyszerűt választotta, s ez kísérti ma is. Az is lehet, hogy a sors jelöli ki számára a balt , de már beletörődött. Újabb flikk. - Az ember ott hibázik, ha kiadja magát. Szerintem senkinek semmi köze ahhoz, hogy ki vagyok igazándiból. Állandóan fejtegetnek, mint egy keresztrejtvényt. Hát hogy?! A zenémet hallgassák! - most először látok egy kis villanást a tekintetében. Az öntörvényűségét talán nem kellett volna firtatnom. - Min csodálkozol? Tizennégy nevelőotthon és három nevelőszülő után?! Az ősbizalmatlanságon, ami bennem van? Nem tehetek róla! Soha nem fog megszűnni. Meg kell tanulni együtt élni vele. Gyerekkorban, sőt már csecsemőként a lélek olyan mértékben megsérül, hogy a sebet egész életben nem lehet behegeszteni! - Próbálom vele és magammal is elhitetni, hogy ezen túl lehet, túl kell lépni, de ezzel kiverem nála a biztosítékot. Baromság! Erről neked fogalmad sincs! - Igaza van, visszavonulót fújok. Flakk. Megtudom, a budapesti albérletében van egy belső szobája, amelyben egyetlen szék van. Ez az alkotás szentélye: Ibolya, a gitár és a szék szentháromsága. S már kész van a negyedik album is! Aztán arról beszél, hogy Hollandiába készül zeneszerzést tanulni, mellette fellépni klubokban, mert ott már jól ismerik és szeretik. Meg hogy szűk ez a hazai könnyűzenei piac, és nagy hiba ennyi tehetségkutató versenyt rendezni. Már búcsúzkodunk, amikor odasúgja: - Az utolsó dalt hallgasd meg a lemezről! Az vagyok én. - Remélem, nem bánja, hogy ezt a titkot megosztottam olvasóinkkal is.