A skóciai példát terjesztené el, hogy ne szoruljanak segítségre

– Tudtam, hogy nyelvet kell tanulnom, kell a diplomához a nyelvvizsga. Találkoztam Judittal, a feleségemmel, ő mesélt arról, hogy járt Skóciában önkéntesként, és nagyon szépen megtanulta az angol nyelvet, és ráadásul kalandnak is érdekes volt. Sokan mennek ki önkéntesnek egy Camphill nevű helyre, amely egy világszervezet, ami Skóciában alakult. Gondoltam, ha nem is oda, de a környékre ki kéne menni, körülnézni, felszedni a nyelvet, munkát vállalni, önkéntesség, bármi, ami belefér egy évbe. Olyan jól sikerült, hogy tizenhárom év lett belőle. Egy idősek otthonában vállaltam munkát. Először takarító, hétvégi szakács, majd két nap múlva gondozó asszisztens voltam. Egy év után hazajöttünk, és harmincnyolc állásinterjú után volt egy hely, amely felajánlotta, hogy nem kell levágatnom a hajam és a szakállam azért, hogy munkát kapjak. Így lettem műtőssegéd az egri kórházban.

A kórház csődeljárás alá került, mi visszamentünk Skóciába. Visszakaptam a régi állásomat, vártak rám, azt mondák, bármikor mehetek. Aztán az is csődbe ment. Meghirdettek egy állást a Camphill Blair Drummondban, ami Közép-Skóciában, Stirlingben működik. Ez Skócia egyik legnagyobb városa, Glasgow és a főváros, Edinburgh között helyezkedik el. A Camphillt a második világháború elől menekülő német származású politikai üldözöttek alapították. Cserébe a menekült státuszért ők egy szolgálatot ajánlottak, hogy a családok befogadtak fogyatékkal élő gyerekeket. Családias körülmények között, Rudolf Steiner elvei alapján kezdték felnevelni, majd később munkára nevelni őket. Jelenleg több mint száz Camphill-iskola, képzőközpont és falu létezik a világon. A hetvenes években egy kastélyt adományozott az egyik helyi nemesi család ennek az intézménynek, a Camphill Blair Drummondnak. Én kétezer-hétben kerültem oda dolgozni.

Hány lakó volt akkor?

– Abban az időben harmincnyolc ellátott lakott ott úgy, mintha kis lakásokban, apartmanokban lennének. Azon kívül, hogy lakhatást biztosított, műhelymunkát is adott. A lényeg az volt, hogy a megtapasztaláson keresztül, saját képességeiknek megfelelően találjanak elfoglaltságot, munkát, hogy hasznos tagjának érezhessék magukat a kisebb közösségnek és a társadalomnak is. A helyi közösségnek, és elsősorban önmaguknak öko vagy bio termékeket, zöldségeket, különböző növényeket állítanak elő, állatokat tartanak, pékségük is működik, maguknak sütik a kenyeret, és kézzel készült bútoraik vannak. Nagyrészt önellátó gazdálkodást folytatnak. Persze volt, hogy el kellett menni bevásárolni, mert azok mellett az időjárási körülmények mellett nem mindig volt jó a termés, pedig elég szép, mintegy négy focipályányi park tartozik a kastélyhoz.

Ilyen kiemelten kezelik a fogyatékkal élőket?

– Közép-Skóciában lehetőség volt arra, hogy mind a kormányzat, mind a többi közösség figyelme ráterelődjön, hogy a nappali ellátásban milyen lehetőségek vannak, milyen kiváló műhelymunka folyik. A szociális segítők, illetve önkéntesek együttműködésével fantasztikus termékeket tudtak gyártani. Egy nagyon jól működő dolog volt. Kétezer-hatban létrejött egy ENSZ-egyezmény, támogatták a fogyatékkal élők esélyegyenlőségét, több jogot kaptak. Ekkor indultak el a támogatott lakhatás irányába az unió országaiban. A Camphillek már eleve úgy voltak kialakítva, hogy családiasan éltek. Egy háztartásban nem voltak többen, mint hatan, és szinte mindenkinek külön szobája volt. Belekezdtek egy projektbe, kidolgoztak egy tervet egy „falu” kialakítására támogatott lakhatás formájában. Ez egy tízmillió fontos projekt volt. Volt szerencsém végigkövetni az utolsó ház felépüléséig, beüzemeléséig. Ezzel párhuzamosan beindítottak egy szociálpedagógiai programot állami szinten, hogy felmérjék, hogy a szociálpedagógia hogyan működne számukra, az élethosszig tartó tanulást hogyan lehetne alkalmazni ezen a területen. A programba én is bekerültem, mint középvezető. Egy dán-német és nagy-britanniai összefogásban indult el, amit a skót parlament támogatott. Ez két és fél évig futott, és egész Camphillt átformálta egy modern, Steiner alapú, de új gondolkodású hellyé. Egy modern közösség alakult ki.

A középvezető pontosan mit takar?

– A középvezető tulajdonképpen egy háztartás működéséért felelt. Ez az én esetemben hét bentlakó ellátottat és négy szakgondozót, valamint öt önkéntest jelentett. Értük feleltem mindennaposan, és több házért alkalomadtán. Heti két-három alkalommal mind a negyvenhárom ellátottért, az ott dolgozók egészségéért és biztonságáért is feleltem.

Nem vágyott haza?

– Volt időszak, amikor nagyon szerettem volna eljönni, de a fejlődési lehetőség, az, hogy a személyiségemet, az érdeklődési körömet bevigyem a munkahelyre, ott tartott. Ahol most dolgozom, oda is bevihetem, amit szeretek csinálni. Alakíthattam úgy, hogy ne túl tolakodóan, de férjen bele. Rajzoltunk, fényképeztünk. Művészeti és művészetterápiás eszközöket maximálisan kihasználtuk a hétköznapokban délután is. Mondhatni azt, hogy együtt éltünk, mert ez egy hivatás.

Elvárták a képzettséget is?

– Elsősorban a rátermettséget várták el. A szociális és egészségügyi gondozó végzettséget a Camphillben végeztem el még az elején, munka mellett. Később felsőfokú végzettséget kellett ebben szereznem. A már említett projektben is igen magas képzettséget kaptam szociálpedagógiából, gyakorlati alapon, vizsgákkal tarkítva kellett végigcsinálni. Akkor még nem volt akkreditálva, itthon nem ismerik el. Itt folytatom a tanulmányaimat, ismét szociálpedagógusként.

Milyen volt Skóciában?

– Hűvös. Hideg. Esős. De ha sütött a nap, akkor természetesen gyönyörű. A Felföld nagy részét, a szigetek egy jó részét bejártuk. Rengeteget túráztam, hegyi bicikliztem, hegyet másztam, eveztem a tavakon, és megnéztem az összes környékbeli kastélyt, amit csak meg lehetett. Stirling egy történelmi város, William Wallace rettenthetetlen története kiemelkedő. Jártam azon a hídon, ahol az első csata volt.

Végül miért jött vissza?

– Tizenhárom év nagyon hosszú idő. Az ember persze ennyi év alatt megszokja valamennyire a klímát – én még kimegyek rövid ujjú pólóban októberben is –, de azért mégis egy hűvös, borús ország, ahol sokat esik az eső. Messze van, azért mégiscsak kétezer kilométer. Fiatalként kaland, de mikor az ember már családra vágyik úgy, hogy még átélje, hogy a gyerekei tudják, hogy ki az a nagymama, nagypapa, és nem csak a kép­ernyőn keresztül integet, akkor dönteni kell. Három gyermekem született kint, egy Magyarországon, ő hatodik osztályig ott járt iskolába. Nagyon szeret olvasni, nagyon szépen beszéli a nyelvet. Mivel iskolába jártak, több angolt beszéltek, mint magyart. Volt, hogy az ebédlőasztalnál szólni kellett, hogy magyarul beszéljünk egy kicsit. Most már sokszor fordítva van. Vannak szituációk, amikor feljön, hogy jó volt kint. Nemrég az iskolában volt egy olyan feladat, hogy beszélj a szülőhazádról, és ő Skóciáról, Stirlingről beszélt. El is fogadták, hiszen ott született. Mi is elfogadjuk, hogy az ő identitásuk úgy alakul. Habár mindkét szülőjük magyar, mégis valamilyen szinten skótnak érzik magukat. Rengeteg olyan embert ismerünk, aki angol származású, de Skóciában élt, és skótnak vallotta magát. Annak ellenére, hogy erős nemzeti önérzetük van.

Nem mozog önben, hogy visszatérne a művészethez?

– Van, amikor mozog bennem. Van egy festőművészi, valamint egy grafikus végzettségem is, és kint elvégeztem egy fotográfus iskolát is, rengeteget fényképeztem a természetet, nagyon izgalmas fotográfiai téma Skócia. Amióta visszajöttünk, többet foglalkozom művészetekkel, de a szociális szférán belül. Sokszor van, hogy az ember nem érzi jól magát a bőrében, és a segítő szakmában dolgozóknak azért vannak mélypontjaik, viszont a művészetet nem hiába alkalmazzák terápia formájában. Nagyon jó dolog alkotni, és szép, amikor elismerik az alkotást, de az is nagyon jó, amikor arra használod az alkotást, hogy más jobban érezze magát. Vagy akár te magad. Igyekszem öngyógyító lenni. Vannak bizonyos nehézségek, amiken át tud lendíteni. Amiért a segítő szakmában maradtam, és a művészeteket tudom alkalmazni, az az, hogy mind a két terület nagyon érdekel. Mint hivatás is, és mint alkotás is. Most a Jószolgálati Otthonban terápiás munkatársként dolgozom, főként terápiás művészeti foglalkozásokat tartok.

Gondolom, vannak tervei is…

– Vannak. Három éve költöztünk haza. A Jószoliban nyilván szóba került, hogy milyen tapasztalataim vannak, és egy támogatott lakhatási projektben, illetve a szociálpedagógia terjedésében Skóciában milyen aktívan vettem részt. Nekem a mai napig álmom és célom, hogy itthon is részt vegyek ilyenben, illetve segítsem a városi, helyi, illetve megyei, de akár országos terjedését a támogatott lakhatásoknak. Hogy ez megjelenjen a köztudatban, mint lakhatási és szolgáltatási forma. Hogy megtapasztalhassák azt a változást a gondozottak és a fogyatékkal élők, hogy elválik a lakás, ahol lakik, attól, ahol foglalkoztatják, vagy ahol dolgozik. A Jószolgálati Otthonnak van egy napközi ellátása és vannak gondozottjaink, akik bejárnak hozzánk. Van egy intézményünk, ahol bent laknak a gondozottak, és ugyanott van az ellátásuk. Ez is egy jól működő ellátási forma. Viszont tudom az előnyeit annak, amit külföldön is megtapasztaltam. De már vannak magyar példák is, hogyan tud ez másként működni, ami még hatékonyabb abban, hogy mind mentálisan, mind fizikálisan fittebben maradjanak a fogyatékkal élők. Megtapasztaltam, hogy kint is sokkal nyugodtabbak voltak, sokkal több élmény érte őket, sokkal nyitottabbak lettek. Elkezdtek nyitni a falu és a város felé, ahol a fogyatékkal élők vállaltak önkéntes feladatokat, elkezdték rendbe tenni a parkokat, jelentkeztek, hogy szeretnének segíteni. Hogy már ők akartak a társadalomnak segíteni, és nem ők szorultak segítségre.