A szeretetet tényleg lehet tanítani – példamutatással

– Milyen emlékeket őriz a nagyszüleiről a gyermekkorából?

– Nekem varázslatos gyermekkorom volt, mondhatni, harmonikus. Egy Ipoly-menti kis faluban, a Felvidéken cseperedtem föl, életem első öt évét ott töltöttem. Az volt a csodálatos, hogy itt valóban együtt élt a nagy család, több generáció egy fedél alatt. Láttam a mindennapjait a nagyszüleimnek, láttam, hogy milyen keményen dolgoztak, és hogy a hit mennyire segítette őket. Amikor a nagyanyám elkészítette a kenyeret – maga sütötte –, akkor megjelölte a kereszttel, és délben is, amikor megszelte, ugyanúgy. Ezek annyira meghitt szertartások voltak. És az imádság! Nagyon fontos volt nekik, ez adta nekik az erőt a nehézségek leküzdéséhez. Azt is megtapasztaltam, hogy gyerekként milyen szerepem van az ő életükben. Rengeteg mesét hallottam tőlük, pél­dául kukoricafosztás közben. Máskor a búbos kemencénél dalolgattak. Nagyapám nagyon nótás kedvű volt. Vasárnaponként, ünnepek idején, a mise után, az ebéd előtt elhívta a helyi cigányt, aki fülébe húzta kedves nótáit. Ezt ő nagyon élvezte. Jó kedélyű ember volt, nagyon olvasott parasztember, aki imádta az irodalmat, a történelmet.

A történelemről is nagyon sokat mesélt nekünk. Naprakészen idézte a második világháborús emlékeit. Van egy nagyon szép történet a nagyapámmal kapcsolatosan. Még 1916-ban, amikor a román betörés megtörtént, nagyon sok erdélyi kényszerült elmenekülni otthonából, mert veszélyben voltak. A Felvidéken is befogadtak ezekből a családokból. Etédről került Pincre, nagyapámékhoz egy székely család, ahol szintén volt egy tizenkét éves ifjú, úgy, mint a nagyapám. Ő volt Mózsi. Életre szóló kapcsolat alakult ki közöttük, sűrűn leveleztek, és a nagyapám az akkori Csehszlovákiából lejárt a Székelyföldre aratáskor segíteni. Ez a barátság tovább hagyományozódott, s ma már mi, az unokák látogatjuk egymást Fülektől Budapesten át a Székelyföldig.

– A gyermekekben, az unokákban tovább él a nagyszülők története…

– Így van, és ezek csodálatosak. Mi is így vagyunk ezzel, a férjem is nagyon szereti a múltban való kutakodást. Rengeteget mesél az unokáknak, akár fényképek, bútorok vagy más tárgyak kapcsán is. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy beszéljünk a történetükről, meséljünk az elődökről, mert kellenek ezek a láncszemek. Kell a gyökér, kell a múlt, mert múlt nélkül egyszerűen nem élhetünk. A hagyományokat át kell menekíteni! Ez a múltban is így volt. A hagyományok éltetését mindig a nagyszülők vállalták magukra. A nagyszülőkön keresztül hagyományozódott szinte minden a népi kultúrában is. Egyébként a legtöbbet ők foglalatoskodtak a gyermekekkel, míg a szülők dolgoztak.

– Fordítsunk egyet mindezen! Mesélne az unokáiról?

– Első unokánk, Julka karácsonyi ajándék volt, s pont aznap született, amikor édesapám nyolcvanéves lett volna, de ő már ezt nem érhette meg. Julkától kaptam nagymama helyett a kedves Ajika nevet, amit lassan hét éve büszkén viselek. Az ötéves Ilka május végi gyermek, ő akkor érkezett meg, amikor az egykori kis falumban, Pincen falunap volt éppen, templomi koncertet tartottam, s az egész falu velem együtt izgult. Az októberi születésű Doboka most lett hároméves, az ő születésének ideje is nagyon emlékezetes volt számomra, mert aznap kaptam meg Brüsszelben az Európai Polgár díjat. A negyedik kis unoka a Mika nevet viseli, ő most volt fél éves, neki pedig azért örültünk, mert a születése hatalmas erőt adott férjem életmentő műtétjéhez. Mind a négy gyermek külön, színes világ.

Julkától kaptam nagymama helyett a kedves Ajika nevet, amit hét éve viselek

– Ugyanazon a településen élnek?

– Nem. Egy kicsit messze vagyunk egymástól. Ők Budapesten laknak, mi pedig egy csodálatos pici faluban, Pilis­szentlászlón.

– Nincs olyan messze.

– Nincs, de amíg az ember bejut Budapestre… Mire a csúcsforgalmon átvergődik, és eljut az unokákhoz, addigra kikészül az ember [nevet]. Az lett volna szerencsés, hogyha egy kicsit közelebb kerülnek hozzánk, például, ha Szentendrén laknának, többet tudnánk segíteni a gyermekek istápolásában.

– Milyenek a közös élmények, programok?

– Rengeteget énekelek nekik. Emlékszem, amikor vártuk a második gyermek hazaérkezését a kórházból, Julkának dalolásztam, miközben pelenkáztam őt. Az akkor tizenhét hónapos kislány visszadúdolta nekem ugyanazt a dallamot… Azt hittem, rosszul hallok! Olyan hihetetlen fogékonysága van a zenéhez! A második kis unokánk csodálatosan táncol, hihetetlen mozgáskultúrája van. Talán ez annak is köszönhető, hogy Eszter lányunk sokszor fuvolázott nekik. S ahogy mondtam, jómagam is rengeteg altatót énekeltem az apróságoknak pici koruktól kezdve. Ahhoz, hogy egy gyerek lecsendesedjen, lenyugodjon, időt kell szánni rá. Az altatással, a dalolással, ringatással meg lehet nyugtatni a lelket, és ezáltal könnyebben álomba merül még a legnyughatatla­nabb gyerek is. Az első unoka érkezésének örömére született meg a Tente baba című altatós albumom.

– A mesékkel, a dalok által akár még a hittel teli nevelés is elérhető?

– Hogyne, a bibliai történetek is ott vannak a meséink között. Az adventi időszakban mindig Jézus-történeteket mondok az unokáimnak. Imádják és éneklik a Mária-altatókat, a karácsonyi énekeket. Angyalok, valóban angyalok a gyerekek, amikor még ilyen iciri-picirik, s látni azt is, amikor megváltoznak. Sajnos, mi felnőttek rontjuk el valahol. Annyira tiszták még, és annyira önzetlen minden egyes megnyilvánulásuk! Őszinték, kimondják, ha valami nem tetszik nekik, ha valamit elutasítanak, és azt tiszteletben kell tartani, én úgy gondolom. Minden gyermek más, és mindegyikőjükkel más miatt jó együtt lenni, de ez a különbözőség is nagyon szép. Úgy tapasztalom, hogy tanulják egymástól a toleranciát. Amikor egyenként eljárnak hozzánk, hogy néhány napig nálunk legyenek, s ha valamit kapnak, azt mindig félreteszik azzal, hogy viszik a testvéreiknek. Ezt ők az anyjuktól is láthatják, mert a szeretetet tényleg lehet tanítani – példaadással. Tehát nem direkt módon, nem belemagyarázva, hanem természetesen. Úgyis azt látják a gyerekek, hogyan élnek a szüleik, hogyan élünk mi, a nagyszüleik, és a mintát átveszik, és azt fogják alkalmazni és használni a későbbiek során. S milyen szerencsések, hogy még három székesfehérvári és egy kassai dédszülő is mesélhet nekik a régmúltról!