Generációkat tanított a szép magyar nyelvre évtizedeken át

Szigorú tanár hírében állt, de ha elolvassák ezt az interjút, megváltozik a véleményük. Vele beszélgettem.

Diplomakiosztás: 1956. A forradalom előszele érződött-e az ELTE bölcsészkarán?

– Nagy Imre-kormány programja után a diktatúra szorítása a mi egyetemünkön is enyhült. Nem véletlenül. Heti 36 óránk volt: szemináriumokkal együtt. A tanév elején megkaptuk a kötelező olvasmányok jegyzékét. Kiszámítottuk, hogy ha óránként ötvenoldalas sebességgel olvasunk, mindössze 6 órát aludhattunk volna hetente. Ez képtelenség. Lázadoztunk. Gyűlést tartottunk, két professzor is megjelent, 23-an hallatták hangjukat: valamennyien bírálták a felsőoktatást. A végén megszületett a döntés: egy háromtagú küldöttség menjen el a minisztériumba, és számoljanak be az oktatás tarthatatlanságáról, és csökkentsék az óraszámokat. Engem is beválasztottak a küldöttségbe. A főosztályvezető meg sem hallgatott bennünket. Mit képzelnek maguk – mondta indulatosan –, a diákok határozzák meg a felsőoktatás rendjét? Látogatásunk kudarcáról beszámoltunk az egyetemen. A „kedves” fogadtatás nem fogta be pörös szánkat: a miniszternél tettünk panaszt, aki udvariasan fogadott bennünket. Beszámoltunk az egyetemi oktatás anomáliáiról, egyebek közt megemlítettük neki, hogy a negyedik évfolyamon világ­irodalom helyett csak a szovjet (szocreál) irodalmat tanítják. Félórás beszélgetés után azzal engedett el bennünket, hogy felelőtlenül nem ígérhet semmit, gondjainkat, javaslatainkat megvitatják, döntésükről tájékoztatják az egyetemet, ami hamarosan meg is érkezett. A világirodalmi tanszék vezetője, Kardos László közölte, hogy a mi (a negyedik) évfolyamunk második felében ő tart majd előadást Thomas Mann irodalmi munkásságáról. És év végén kaptunk egy háromoldalas címjegyzéket a nyugati írók legjelentősebb alkotásairól. Köztük volt: Marcel Proust, Martin du Gard, Albert Camus, Pirandello, Eugene Gladstone O’Neill, Andersen Nexö, Reiner Maria Rilke, nem sorolom tovább.

Az irodalmi változáson kívül történelmi jelentőségű politikai jellegű esemény is történt. Nagy Imre titkára összehívta az egyetemi ifjúság szószólóit, és a mai Olasz Intézetben – akkor még a mi egyetemünkhöz tartozott – megalakítottuk a Petőfi Kört. Mint ismeretes ennek a vitafórumnak jelentős szerepe volt (1956 őszén) a forradalom előkészítésében. Én akkor már nem tartózkodtam a fővárosban.

Olvastam, hogy magyarórákon a művek esztétikai értékeit kereste. Mit jelent ez konkrétan?

– Már a kisdiákok első magyaróráján kijelentettem: négy éven át a szépre tanítalak majd benneteket. És négy éven át szeretnék sokat tanulni tőletek. Ez merőben új gondolat volt a tizennégy éves gyerekek számára. Hitték is meg nem is. Akkor még eléggé egyirányú volt az ismeretek átadása. Egyoldalú és dogmatikus. Makay Gusztáv írta az irodalmi tankönyvet. Tudományos műelemzést nem olvastam benne. Módszerének lényege úgy fogalmazható meg: téma, mondanivaló, művészi eszközök. Én pedig gondolkodtató kérdést tettem fel a vers felolvasása előtt: Miért szép ez a költemény? Miért tetszik? Mi az, ami nem tetszik? Minden diák elmondhatta a véleményét. Ezt a megközelítési módot Kosztolányitól tanultam. Ő azt írta, hogy minden vers kétszer születik: egyszer, amikor a költő megírta, másodszor, amikor az olvasó elolvassa. És ahány ember, ahány olvasó, annyi olvasata van a műnek. Az alkotás tehát a befogadó szempontjából – és a mű társadalmi aspektusából nézve is – nyitott.

Hogy lehet ezt osztályozni? Milyen az osztályzat akkor, ha a tanár és a diák értékrendje eltérő?

– Ez nem könnyű feladat, de megoldható. Az értékelés egyik módja az volt, hogy minden ilyen órán felolvastattam négy-öt jeles dolgozatot. Az eddigi tanítási gyakorlatnak megfelelően mindegyik másként közelítette meg a témát, és mindegyik másként oldotta meg. Mert mindegyik tanuló – egyéniségének, esztétikai műveltségének megfelelően – elemezte, értékelte az irodalmi alkotást. Az igazi alkotás többféleképpen értékelhető, s ha a diák érvelése tényeken alapult, és ezt logikusan megszerkesztve fogalmazta meg, az osztályzat csak jeles lehet. A sokféleség azonban nem tartalmazhat közhelyeket, logikátlan állításokat. Mondok egy másik példát.

„...a szépre tanítalak benneteket, és szeretnék sokat tanulni tőletek”

Somorácz Teri, egy baracsi diák őszinte, becsületes tanuló volt. Iskolai dolgozatában Ady ismert költeményét, az Elbocsátó, szép üzenetet elemezte. Szubjektíven közelítette meg a kegyetlen költeményt. A 17 éves lányt felháborította a költő szívtelen állítása: „Általam vagy, mert meg én láttalak / S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.” A javítási órán értékeltem Teri dolgozatát is, körülbelül így: szerkezetileg jól felépített, logikusan megszerkesztett, szépen megfogalmazott dolgozat. Helyesírása – két-három vesszőhibától eltekintve – jó, de amit Adyról írt, nem értek vele egyet. Az érdemjegy: jeles. Az osztály úgy nézett rám, mintha a másvilágon lennénk. Jeles, mert őszintén leírta azt, amit olvasás közben érzett. Az érzés, a belső történés is valóság, ő így teremtette újjá Ady költeményét.

Az 1956/57-es tanévben kezdett tanítani az akkori Sztálinvárosban. Sokat változott a kurzuson belül is az ideológia. Egyre szabadabban lehetett alkotni. Így alakult ez az irodalomtanításban is?

– Meghirdették a módszertani szabadságot. A gyakorlatban – bizonyos korlátok között – élhettünk ezzel a szabadsággal. Vegyünk egy konkrét példát! Négy órát lehetett fordítani egy tanévben az akkori magyar irodalom tanítására. A korláton belül szabadon választhattuk. De a tanári szabadság még itt is korlátokba ütközött: a tankönyvben ugyan néhány oldalt olvashattunk Illyés Gyuláról, de Nagy Lászlónak még a nevét sem írták le. A legnagyobb élő költőt nem hagyhattam ki. Illyés gazdag életművére 3 órát fordítottam. A fiatalabb költők közül Juhász Ferenc és Nagy László költészetét az egyetemen ismertem meg. Mindketten megújították a magyar költői nyelvet. Az utóbbi közelebb állt hozzám: őt választottam. Költészetét egy órában tanítani szinte lehetetlen. Megszegtem a korlátokat: három órában fogom tanítani, ha a legszebb versek címei kerülnek a tanmenetembe, a magyarórákon sikerül elfogadtatni lebilincselő stílusát. Felkerestem a költőt az Élet és Irodalom szerkesztőségében, és közösen választottuk ki a verseket. Tanulmányt írtam Nagy László költészetének tanításáról, írásom megjelent a Magyartanítás című folyóiratban. Ily módon mások, így a diákok is olvashatták jeles költőnk műveiről írt tanulmányomat. Ennek bizonyítására elmondok egy érdekes történet. Tóth Pista, az akkori városi önkormányzat jegyzője egyszer négyszemközt elmondta: Elárulok egy titkot: az egyetemi felvételimet neked köszönhetem. Nem tanítottál ugyan, de a Magyartanításban megjelent Nagy Lászlóról szóló tanulmányodat megtanultam szóról szóra, és az egyetemi felvételin elmondtam. A bizottság elnöke megdicsért, mondván, nagyon eredeti gondolataim voltak. A tanítási órákon kívül is beszélhettünk az élő irodalomról. Minden tanév végén ajánlottam 10-15 könyvet tanítványaimnak. Részt vettünk irodalmi esteken, író-olvasó találkozókon. Meghívtam a gimnáziuma Módos Pétert, Juhász Ferencet, Kalász Mártont, Barsi Dénest. Megvitatunk egy-egy, közösen megtekintett filmet, színházi előadást.

A kommunista hatalom kegyetlenségével kapcsolatban is megjelenhettek már művek. Magam is olvastam Orvell 1984-ét és az Állatfarmot. Hogy tudta ön közvetíteni az ’50-es évek kezdetétől a folyamatos változásokat?

– A legnagyobb írók műveiben is megtalálhatók a filozófiai gondolatok. Goethe drámai költeményéből, a Faustból idézek két sort: Azt illeti meg szabadság, élet, /ki naponta hódítja meg. Én ennek a szellemében tanítottam az irodalmat. A goethei gondolat József Attila több versében is olvasható, árnyaltabb megfogalmazásban. „Jöjj el, Szabadság! Te szülj nekem rendet!” Az értelmiségi lét legfőbb kritériuma: a bírálat, a negatív jelenségek kritikája. A kérdésre konkrétabb válasz is adható. A Kádár-korszakban nyíltan lehetett bírálni a személyi kultusz korszakát. Tanári pályafutásom idején voltak ugyan tabutémák, de a vadhajtásokat lehetett nyesegetni.

A minisztérium folyóiratában, a Köznevelésben is ezt tette?

– A diktatórikus rendszerben sok a kívülről vezérelt ember, ez érthető, hiszen az érvényesülés legkönnyebb módja az alkalmazkodás. Én nem akartam sem igazgató, sem osztályvezető lenni. Legfőbb törekvésem: jó tanár akarok lenni. Tanulva tanítottam, tanítva tanultam.

A tanári munka mellett írt mesekönyveket is. Mi inspirálta erre?

– Kisrozvágyon (Bodrogközben) születtem. Trianon után az országhatár szűkre szabta az itt élő emberek életterét. Itt nem volt rádió, az emberek többsége nem olvasott sem újságot, sem könyveket. A mi házunkban (főleg a téli estéken) sokan megfordultak. Rengeteget meséltek. És mint gyerek magamba szívtam a sok-sok történetet. Másrészt a népnyelv kedveli a képi gondolkodást; gyakran hallottam: lóg az eső lába, firhangos idő van, megnyílt az ég csatornája. A fiamnak is sokat meséltem. Ez a nyelv, ez a környezet ösztönzött arra, hogy magam is meséljek, meséket írjak.

Sok mindenről beszélgethettem a tanár úrral, például „Az igazság ereje” című (nemrégen megjelent) drámakötetről is, de terjedelmi korlátok miatt sok minden kimaradt az interjúból.