A jugoszláv harci repülő Barcsot bombázta 1991. október 27-én

A délszláv háború során a jugoszláv légtérből érkező MIG–21-es vadászrepülő 350 méteres magasságból két darab, Hunting Engineering által gyártott BL755 típusú, MK3-s változatú kazettás bombát dobott a Somogy megyei városra. A támadást követő magyar vizsgálat megállapította, nem lehetett véletlen esemény, hiszen kiváló látási viszonyok uralkodtak akkor. Az eset azt bizonyította, hogy a Slobodan Milošević vezette szerbek szándékosan provokálták Magyarországot, hogy hazánk is belépjen a délszláv polgárháborúba, és így a Balkánon lejátszódó testvérháború nemzetközi jelleget kapjon.

Az incidens után néhány nappal később Antall József magyar miniszterelnök és Für Lajos honvédelmi miniszter Barcsra látogatott, a honvédelmi tárcavezető a következőket mondta:

„Eddig 19 berepüléses határsértésről tudtunk. Mindenképpen el akarjuk kerülni a konfrontációt, ilyen szörnyűségeket azonban nem lehet tartósan elviselni. A jövőben esetleges magyar válaszlépésekről nem tudok mit mondani. Az az esetleges újabb berepülések jellegétől és a körülményektől függ.”

Az eset miatt a későbbiekben Szabadkán lefolytatott magyar–jugoszláv vegyes katonai bizottsági tárgyaláson a jugoszláv fél tagadta, hogy magyar területet támadtak volna a kötelékükbe tartozó vadászrepülők.

A polgárháború előzményei

Ahhoz, hogy ­megérthessük, mi vezetett a testvérgyilkos délszláv polgárháborúhoz, meg kell ismernünk a volt Jugoszlávia népeinek történelmét.

A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd később Jugoszlávia, egy összetákolt államként jött létre az első világháború után, egy közepesen fejlett északi és egy közel 70 százalékos írástudatlansággal rendelkező déli résszel. A második világháború kezdetén az ország széthullott, majd a világégést követően Tito és kommunistái kerültek hatalomra, vasszigorral irányítva a délszláv államot. Jugoszlávia viszonylag fejlődött, és az önálló szocialista útnak köszönhetően tekintélyt szerzett magának a világon, annak ellenére, hogy egy diktatórikus országnak számított. Ez a paradox Tito 1980-as halálával ért véget, amikor is az államot alkotó népek kezdtek önállósulni és hegemóniára törekedni.

A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság

Jugoszlávia 6 köztársaságból és 2 autonóm tartományból állt. Ezek Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró és Macedónia. Szerbián belül létezett a vajdasági és a koszovói autonóm tartomány, amelyek még a Tito idejében elfogadott 1974-es alkotmány értelmében szinte azonos jogkörökkel rendelkeztek, mint a többi köztársaság. Ez már akkor kiváltotta a szerb nacionalisták haragját, de az erős központi hatalom ellen nem mertek fellépni, várták a kedvező időpontot, ami Tito halála után be is következett.

A titói vezetés, a többi szocialista országhoz hasonlóan, jelentős nyugati hiteleket vett fel, hogy fenntarthassa hatalmát, ami a későbbiekben komoly feszültségekhez vezetett. Tito halála után ugyanis a külföldi bankok elvárták a hitelek törlesztését, ami akkor már több tízmilliárd dollárra rúgott. Az időközben megerősödő szerb politikai elit, amely maga mögött tudta a hadsereg zömével szerb és montenegrói tagjainak a támogatását, azt szerette volna, ha az adósságrendezés nagy részét a fejlettebb Szlovénia, Horvátország és a Vajdaság vállalná.

Az említett köztársaságok ezt elutasították, majd a ´80-as évek második felében, főleg amikor Szerbiában a nacionalista politikus, Slobodan Milošević került hatalomra, komoly feszültség keletkezett emiatt.

Jugoszlávia szétesése

Slobodan Milošević egyik első tevékenysége az volt, hogy megszüntette a Vajdaság, illetve Koszovó autonómiáját, és egyszerűen beolvasztotta a két tartományt Szerbiába, ami hatalmas felháborodást okozott a többi köztársaságban. Szerbia, Monte­negró, valamint Bosznia és Horvátország szerb lakosai viszont ezt a döntést óriási lelkesedéssel fogadták. Ezt követően Milošević az országot vezető elnökségben az „egy ember egy szavazat” elvét akarta érvényesíteni, ami a Szerbia által dominált Vajdaság, Koszovó és Montenegró révén a szerb pozíciók jelentős erősítését jelentette volna. A többi tagköztársaság küldötte ez ellen élesen tiltakozott. Látva a nagy szerb törekvéseket, 1991. június 25-én Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, és ezzel elkezdődött a délszláv polgárháború. A jugoszláv hadsereg és a szerb önkéntesek ekkor megtámadták az említett köztársaságokat, amit a jogi végzettséggel rendelkező Milošević a következővel támasztott alá. Miután Szlovénia és Horvátország megsértette a jugoszláv alkotmányt azzal, hogy kiváltak, így az ő területükön élő szerbek ugyanazon jogok szerint szintén kiválhatnak, majd önálló államot alakíthatnak főleg Horvátországban, így jött létre a Szerb Krajina bábállam, amit Szerbián kívül senki sem ismert el. Miloševićet az dühítette fel, hogy a nemzetközi közösség 1992. január 15-én elismerte Szlovénia és Horvátország függetlenségét, majd az ENSZ békefenntartókat küldött a térségbe, ezért figyelme Boszniára és Hercegovinára irányult, ahol szintén számottevő szerb lakosság élt.

A jugoszláv polgárháború

Mivel a délszláv háború közvetlenül a magyar határ közelében is folyt, így hazánk kényes helyzetben volt. Az is nehezítette Budapest helyzetét, hogy miként Horvátországban, de főleg Szerbiában, a Vajdaságban több mint 350 ezer magyar nemzetiségű polgár élt. Magyarország inkább szimpatizált a horvát törekvésekkel, ami a több mint 800 éves közös múlttal és római katolikus vallással magyarázható, valamint azzal, hogy mindenki előtt bizonyossá vált, hogy a Milošević vezette Szerbia agresszorként lépett fel a horvát területek ellen. Ennek dacára a magyar kormány igyekezett épp a délvidéki magyarság végett korrekt viszonyt fenntartani Belgráddal is.

A szerb–magyar viszonyt beárnyékolta a Kalasnyikov-ügy

A szerb–magyar viszonyt beárnyékolta a Kalasnyikov-­ügy, miután Magyarországról állítólag, korábban a munkásőrség 36 ezer géppisztolya Zágrábhoz került. A Kalasnyikov-ügynek a határ túloldalán komoly következményei lettek. Az én apósomat, Hájek János akkori karancsi református lelkipásztort éjnek idején kizavarták az ágyából, családja szeme láttára a templom falához állították, majd egy szerb tiszt a fejéhez szegezte pisztolyát, és követelte, hogy mutassa meg, hová rejtette el a magyaroktól kapott fegyvereket. A vallatás órákig tartott, végül is elengedték, de ez a jelenet apósom egész életét végigkísérte.

Nem volt ilyen szerencsés Csáti-Szabó Lajos laskói református lelkipásztor, akit szintén éjszaka ébresztettek fel, majd a szeme láttára gyújtották fel a templom orgonáját, őt viszont közben verték a szerb különleges erők tagjai, a vád ugyanaz volt, mint Karancson, a szerbek szerint a magyarországi géppisztolyokat a református és római katolikus templomokban rejtegetik a magyar nemzetiségű papok, ezért hazaárulókként kezelték őket. Mint az később kiderült, a szerb vezetők pontosan tisztában voltak azzal, hogy a hír nem igaz, de a Kalasnyikov-ügy ürügyként szolgált a magyar lakosság megfélemlítésére és elűzésére, ami sajnos részben sikerült is.

Miért éppen Barcs?

Egyes elméletek szerint a jugoszláv harci gép a horvát oldalon lévő Verőce (Virovitica) cukorgyárát szerette volna lerombolni, de navigációs hiba következtében a bombák a magyar városra hullottak.

Verőce azért is érdekes, mert a szélsőséges szerb nacionalista, de Szerbiában akkor roppant népszerű Vojis­lav Šešelj csetnik vajda, Szerbia nyugati határának a Verőce–Károlyváros–Ogulin–Karlobag vonalat jelölte ki, persze Horvátország kárára.

A horvátok akkor még nem rendelkeztek önálló légierővel, így ők nem követhették el a támadást, egyesek műszaki hibáról is beszéltek, de ennek ellentmondanak a szakértői vélemények. Belgrádi vélemények szerint az is lehetséges, hogy a gép magyar területre áttévedt horvát katonákat próbált így megtámadni, de ez nem valószínű, mivel akkor Verőce környékén nem voltak harcok.

Amennyiben ezeket a verziókat elvetjük, akkor megállapítható, hogy a Slobodan Milošević vezette rezsim szándékos provokációjáról volt szó, a cél pedig, hogy Magyarországot bevonják a balkáni háborúba.

Szerencsére az akkori magyar politikai vezetők józanságukról és higgadtságukról adtak tanúbizonyságot, így Magyarország elkerült egy fegyveres konfliktust.

Felhasznált irodalom:

Hollósi Nándor: Kötéltánc – Barcs 1991-es bombázásának háttere. haborumuveszete.hu, 2008. március 28.

Hazim Šabanović. Bosan­ski pašaluk: postanak i upravna podjela (Szerb-horvát nyelven). Naučno društvo NR Bosne i Hercegovine.

Veress Krisztina, Kéri Barnabás: Bombázás Barcson – Figyelmeztetés, tévedés vagy provokáció?. rtlklub.hu, 2008. február 5.

Goldstein, Ivo (1996). Kronologija: Hrvatska, Europa, Svijet, Zagreb: Novi Liber (horvát nyelvű).

Szlavoljub Gyukics: A Milosevics-klán; ford., az Utóirat és Névmagyarázat című részeket írta Kovács László; Athenaeum 2000, Bp., 2001.

Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Háború lexikona (Athenaeum Kiadó, 2004).